Rémes kombó, ha valaki nem tud énekelni, viszont nagyon szeret. Ezt lehet még fokozni azzal, ha fékezhetetlen magamutogatási vágy is buzog benne, illetve pénze is van doszt, amivel meg tudja vásárolni a szereplési lehetőséget, illetve el tudja vele hallgattatni a fanyalgókat.
Ezekkel a tényekkel azóta szembesülünk igazán, amióta megérkeztek hozzánk a tehetségkutatók, amelyek első néhány adását rendre kitöltik a tragikomikus produkciók. Az, hogy valakinek nincs önkritikája, egy dolog. De hogy nincs a környezetében egy olyan családtagja, barátja, jóakarója sem, aki őszintén szembesítené a valósággal, akinek a véleményét el is fogadná, számomra felfoghatatlan.
De Florence esetében másról volt szó. Őt tudatosan szeparálták, el a negatív kritikáktól. Mert akadt azért, aki ösztönösen elkiáltotta magát, hogy "meztelen a király!" (értsd: ez a nyivákolás förtelmes), vagy más, aki jelentős pénzösszegért cserébe sem volt hajlandó elmarasztaló véleményét magába fojtani.
De nem tiszták a motivációk. Nem világos, hogy a férje anyagi megfontolásból támogatta felesége operaénekesi szárnypróbálgatását, vagy valóban szerette és azt hitte, ezzel boldoggá tudja tenni. Persze annál nagyobb volt a pofára esés, amikor az asszony (végre) szembesült a valósággal.
A kapcsolatuk már önmagában nagyon ambivalens, mert a nő 18 éves korában, az előző férjétől kapott "ajándék" miatt nem tudnak házas életet élni, így a férj -a feleség hallgatólagos beleegyezésével- két párhuzamos életben, két párhuzamos kapcsolatban tud csak kiteljesedni. Nehéz ezzel mit kezdeni, mert első reakciónk mindenképp a megütközés, de józanul végiggondolva igazságtalan lenne, ha Florence a nem saját hibájából adódó állapota miatt magányra lenne kárhoztatva. Az persze más kérdés, hogy nem lett volna-e mindenki számára hasznosabb, ha környezete már a kezdetekkor, csírájában elfojtotta volna énekesi ambícióit, hisz végül a valósággal való szembesülésbe belepusztult.
Aztán azt sem értem sosem, hogy rendben, hogy valakinek nincs jó zenei hallása, éneklés közben nem érzi, ha falsot fog, na de ha felvételről hallja magát, akkor ezzel már csak kéne szembesülnie.
Ez a nő pusztító volt. A film közben letaglózza az embert a döbbenet és a hideg futkos a néző hátán. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy merénylet a jóízlés ellen. Hallgatni, nézni is tereh. Borzalmas a rengeteg hamis nyivákolás és a modoros ripacskodás. És hogy ez nem túljátszás, azt a film végét lezáró eredeti hangfelvételek és fotók bizonyítják. De hát mit is beszélek ennyit, ítéljétek meg magatok (ezzel a produkcióval fellépett a Carnegie Hall-ban is, csak szólok).
Meryl Streep jó, mint mindig. Annyira jó, hogy még förtelmesen énekelni is tud. Szerencsére egy dalban azt is megmutatja, hogy nagyon jól is. Kevés az ilyen magasztos pillanat, mert ezen kívül még egy libabőröztető ária van, meg egy szép zongoraszóló, azontúl meg csak a hidegrázó macskazene.
Hugh Grant nagyon megöregedett. Meryl férjeként abszolút nem érződik a köztük lévő 12 év korkülönbség. És jó, legjobb valaha. Végre kiöregedett az unásig ismert, esetlen amorózó szerepkörből. Van egy táncjelenete, ami kifejezetten parádés.
Maga a film kissé vontatott és negédes. Vannak benne feldobott, de ki nem fejtett, ezáltal teljesen feleslegesnek tűnő infófoszlányok (pl. Florence irracionális rettegése a hegyes tárgyaktól). Kiállása kicsit giccses, de az sem egyértelmű, hogy a főszereplő ízlésficamát akarták csak modellezni, vagy egyszerűen túllőttek a célon a 40-es évek Amerikájának bemutatásakor.
A szereplők jelleme annyiban árnyalt, hogy az említett negatívumok mellett olyan jó tulajdonságokkal rendelkeznek, ami miatt mégis inkább szimpatikusak, mint sem. De hát ugye a jó szándék és a lelkesedés kevés, több kell, a tehetség...
Biztos, hogy ezt sem fogják Meryl legjobb filmjei közt jegyezni (mint ahogy a Dübörög a szívet sem), de egyszer nézhető.
A húgom kamaszkorában operaénekesnő szeretett volna lenni. De sajnos sem hangerőssége, sem hangterjedelme nem volt hozzá. Járt énekórákra, de folyton hangszál gyulladással küzdött, mert nem bírta hangszála a terhelést. Így maradt neki a beteljesületlen álom. És az a remény, hogy esetleg a lány egyszer operaénekesnő lesz. De azért felírom a megnézendő filmek listájára.
Mivel szakértőkkel néztem meg, innen tudom, hogy a filmben lényegesen hamisabb volt, mint az eredeti felvételeken, s ezt a hangot úgy lehet elérni, hogy nem nyitja fel eléggé a lágy szájpadot, így az egész hang leesik, s nem a maszkban szól.
Nevettünk a filmen. Ami elgondolkodtató, mert nem volt vicces.
S sokrétű a tragédiája. Az egyik, hogy pénzért bármit megvehetsz. S ez nem új találmány, ez az 1940-es évek. A másik, hogy ennek a nőnek biztos volt valami csavar az agyában, mert nekem meggyőződésem, hogy ő úgy hallotta magát, mint az utolsó jelenetben, mikor tisztán énekelt.
A zongorista srác aranyos volt. Ő volt a szócső.
Tehát adott egy gazdag nő, akinek a zene a mindene, de hiába zongorázott már 8 évesen az elnöknek, ez a pályája megszakadt (azt nem értettem pontosan, hogy ez is a férji ajándék miatt?). Így kötött ki az éneklés mellett, sajnos, hang nélkül. A tragédia másik része, hogy a tanára, bár a pénzt örömmel elfogadta, abszolút nem állt mellé, s azt sem vállalta, hogy tanítványa volt. Mi ez, ha nem kihasználás? Értem én, hogy ótvarhamis volt Florence, fejlődés nuku, de az elején el lehetett volna utasítani. Ja, hogy akkor pénz sem lett volna? Már minden világos.
A férjről először azt hittem, hogy zsúrfiú. De a végére az lett a meggyőződésem, hogy szerette ezt a nőt.
Mrs. Stark is érdekes volt. Az igazi femme fatale, aki gazdag férje révén bekerül az előkelő körökbe, viselkedni nem tud, s röhögőgörcsben távozik a másik világot prezentáló Florence koncertjéről. Majd ő védi meg a az ittas, röhögőgörcsös, suttyó katona-csőcseléktől. Mert az ő nyelvüket beszélte. Félreértés ne essék, igaza volt a katonáknak. És Mrs. Starknak is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
