Western manapság? Ráadásul egy régi klasszikus újragondolása? Fekete csávó a falkavezér?

De ha csak az elmúlt pár év emlékezetesebb filmjeihez hasonlítgatjuk (Django, A Million Ways to Die, Aljas nyolcas) is, elég komoly az elvárás. És ha így nézzük, hááát, nem is sikerült megfelelni. Pedig vannak lélegzetelállítóan szép tájak (hogy valódi, vagy rajzolt, manapság ebben sem lehetünk már biztosak), nagyon jó a zene, minden szükséges külsőség adott (borosta, izzadság, piszkos köröm, bár a fogsorok túl tökéletesek és fehérek), vannak hatalmas csulázások, fűzős rosszlányok és még sorolhatnám. Meg felismerhetetlen színészek. Mert én Ethan Hawke-ot akkor sem találtam a csapatban, amikor olvastam, hogy benne van. Azt hittem, elírták Josh Brolin nevét.

A másik döbbenet Vincent D'Onofrio volt.

Szóval nagyjából adottak a látványelemek, de a hangulat valahogy csak nem jön. A városka nagyon díszlet szagú, a színészek meg olyanok, mint akik westernest játszanak és élvezik (tehát nem az, hanem csak olyan, mintha).

A film 2/3-a, amíg Denzel összetrombitálja a csapatot, kifejezetten vontatott. Hogy kik ezek a csávók, arról kevés derül ki. Hogy miért vesznek részt a küldetésben, arról is kevés szó esik (a motiváció egy félig valamivel töltött táska képében bukkan fel egyeseknél, de van, aki még erre sem kíváncsi), mert az erkölcsi dicsőség ilyen emberek esetében, ráadásul lehetetlen küldetésnél, elég hihetetlen. Bár ott van még a vadnyugati Katniss Everdeen, de hogy önmagában csak ő lenne a motivátoruk, hát nem tudom.

A politikai korrektség maximalizálása érdekében beleszuszakoltak a filmbe feketét, mexikóit, indiánt, kínait, prémvadászt, polgárháborús veteránt, és Chris Pratt-et, aki aranyos, vicces, pimasz, laza, huncut mosolyú, éppen úgy, mint legutóbbi összes szerepében (Galaxis, Jurassic). Mindenkire jellemző amúgy ez az egy D-s karakterisztika, hetük tulajdonságait összegyúrva jönne ki talán egy viszonylag árnyalt figura.

Néha felüti fejét a pátosz, máskor meg vannak ezek a hosszan kitartott, komor messzenézések, amik inkább röhejesek, mint feszültségfokozók.

Az utolsó fél órában felpörögnek végre, akkor meg a harc kicsit túl tömény. De igazából nem érint meg érzelmileg. Nem félek, nem rendülök meg (Matt Bomert lelövik az első 5 percben, na és? Minek pofázott, amikor nem kellett volna?), nem hahotázom, nem izgulok, nem szökik könny a szemembe a mészárlások láttán (azért mondjuk hálás voltam, hogy patak vér nem folyt, skalpok nem repkedtek). Egyetlen érzelmi reakcióm a "hú de szépek a képek és de jó a zene" volt.

Nem mondom, hogy nézhetetlen. Ha nem hasonlítjuk semmihez (nagy előd, sokkal jobb kortársak), összességében még viszonylag élvezhető is. De szegényebb nem lesz semmivel, aki kihagyja. Semmi újat nem hozott, a színészek is komfortzónán belül maradtak.

2010. április 20-án felrobbant és kigyulladt (majd a kitörés után 2 nappal el is süllyedt) a Mexikói-öbölben lévő, a BP által működtetett Deepwater Horizon nevű mélytengeri fúróplatform.

11 dolgozó halálát okozta és ökokatasztrófát zúdított a térségre.

A fúrásról kitermelésre való átállás már több hetes késésben volt, így a BP képviselője erőltette a folyamatot, annak ellenére, hogy a robbanást megelőző órákban elvégzett negatív nyomástesztek, amelyek a zárószerkezet épségének legfontosabb biztonsági diagnosztikai eszközei, nem adtak egyértelmű eredményeket.

4,9 millió hordónyi, 780 millió liter kőolaj jutott az öböl vizébe,

a megsérült kutat csak 5 hónappal később sikerült teljesen lezárni. 1600 km-nyi partszakaszt szennyezett be az olaj, 1 hónap alatt az olajfolt 25 négyzetkilométeresre, azaz Szardínia méretűre nőtt.

Minden, amit hiányoltam a mesterlövészeknél, megvan a Mélytengeri pokolban. Dokumentarista szikárság, nincs túltolva a borzalom és a pátosz. Igazi érzelmek vannak, valódi hősökkel, hitelesen. Elkerüli az összes olyan csapdát, amibe egy katasztrófafilm belefuthat.

Megismerjük egy fúrótorony működését, az ott, a semmi közepén dolgozók kiszolgáltatottságát, magukra és egymásra utaltságát, a családjuktól akár hónapokig való különélés nehézségeit. Szép tájak, szép felvételek, remek CGI és karakterek. Pörgés van és érzelmek, de semmi sincs eltúlozva. Nagyon szépen ki van dolgozva technikailag. Látjuk az úszó monstrumot a műszerekkel, a víz fölötti és alatti részeit, szinte érezzük a majd 6 kilométer magas vízoszlop nyomását a tüdőnkben. A színészek is mind jók és hitelesek (Marky Mark, Kate Hudson és papája, John Malkovich).

Olyannyira megfogott engem ez a téma, hogy napokig kotorásztam és olvastam utána (érdekesség mindenkinek itt, hardcore érdeklődőknek és mérnököknek itt).

A legnagyobb várakozással a Vándorsólyom kisasszony elé tekintettem. Mert Tim Burton megfejelve Asával, hát az katarzis...lehetett volna, de nem.

Ezzel a filmmel nálam betelt a pohár, Johnny Depp (meg az Éjsötét árnyék és a Nagy szemek) után Burton is felkerült arra a listára, amelyen azok szerepelnek korábbi kedvenceim közül, akikre többé nem fogok automatikusan bemenni a moziba.

Asával is baj van. Tündérmackó, meg a kamaszos megnyúlásával, hosszú, pipaszár lábaival, hórihorgas, pilincka termetével már önmagában kitűnő burtoni karakter-alapanyag lehetne, de pont ez az, ami miatt már nehéz őt gyámoltalan, bizonytalan, önbizalomhiányos, de megfelelő és inspiráló közegben messze maga fölött teljesítő gyerekként eladni, mert egyszerűen kinőtt már ebből a karakterből. Ráadásul unom is már ezt, tőle is (Hugó, Végjáték), meg mástól is (pl. Harry Potter). Félreértés ne essék, nagyon jól megoldja, csak már nem áll jól neki és szerintem amúgy sokkal többre képes. Ezen nem segít az ébredező hormonoktól vezérelt szerelmi szál sem.

Valahogy az egész sztorival baj van. Mintha Burton is belekerült volna ebbe az Idétlen időkigre hajazó időhurokba és saját korábbi ötleteiből merítene. Meg sok mindenki mástól. Azonnali hatállyal elkezdtem olvasni a regényt annak eldöntéséhez, hogy az alapanyag ilyen bitang rossz, vagy csak az adaptáció ment totálisan mellé.

A nagy halból visszaköszön a haldokló apa/nagyapa sztori, aztán Jake megtudja, hogy különleges és átkerül egy alter univerzumba, ahol varázslatos lények laknak (Óz, Alíz, A nagy hal, Harry Potter).

A különleges lényeket bentlakásos iskolába gyűjtik (Harry Potter, X-Men), az igazgató egy animágus, pardon ymbryne, és ők kihozzák Jake-ből a maximumon túlit. Bugyuta sztori, rengeteg logikátlanság, unásig ismert karakterek.

Az elején még visz magával a látvány, vontatottsága ellenére él a remény, hogy talán kisül belőle valami, de amikor belép a képbe Samuel L. Jackson, ott elszakad a cérna, lekaparod az arcod és alig várod, hogy kiszabadulhass.

A Tim Burtonre olyannyira jellemző -jó értelemben vett- bizarrnak nyoma sincs, csak gagyi fazonok vannak, meg röhejes ijesztgetések.

A színészek meg...Samuel L. Jackson ripacs, Eva Green egyarcú pozőr,

Judi Denchet meg örülök, hogy láttam, de hát az a két mondat, amit elmondott, igazán felejthető.

Penetránsan rossz volt, hozzá képest a mesterlövész egy szórakoztató, élvezetes alkotás. Mert arra „csak” nem küldenék senkit, ettől viszont mindenkit óva intenék. Amit határozottan ajánlanék, az Marky Mark filmje, mert azon tényleg nem találtam semmi fogást.