Eredetileg csak arra voltam kíváncsi, hogy Dániel és Harry különváltak-e már. Mármint Radcliff és Potter. Hogy Dani megállja-e már végre a helyét önálló individuumként.

Láttunk már beépülős sztorit például a Feketelistában,

meg sok minden mást is. Így elkezdett foglalkoztatni az a kérdés is, hogy hozott-e bármi újat ez a film a saját műfajában, ezért muszáj volt mélyebbet merítenem.

Minél kevesebb lózungot szeretnék puffogtatni. Olyanokat, hogy milyen széles körben elterjedt problémával állunk szemben, hogy mennyire veszélyes ez. Meg hogy milyen gyomorszorító érzés, ha kisebbségeket vegzálnak valami olyasmiért, amiről nem tehetnek.

Magunkon is számtalanszor észrevesszük, hogy mennyire könnyű belecsúszni ítéletalkotási hibákba (sztereotipizálás, előítélet, Halo-effektus, összekapcsolás, kivetítés). Mert hát ezek bizony emberi gyarlóságok és sajnos jelen környezetünk is ráerősít, sőt tudatosan terel minket ebbe az irányba. De én megvetem a lábam és ellenállok. Juszt sem vagyok hajlandó valakit csak azért utálni (főleg nem üldözni), mert példának okáért szereti a pacalpörköltet, műkörme van, vagy tangabugyit visel, bármennyire utálatos dolog is ezek mindegyike számomra (értitek ugye, hogy szándékosan nem példálózom faji, vallási, politikai, nemi és hasonló szempontokkal?).

Most, hogy ezt tisztáztuk, lássuk a filmeket.

Több közös vonás fellelhető ezekben az alkotásokban. Valamilyen családi tragédia, az apa elvesztése, vagy a vele azonosulni nem tudás, fiatalkori lázadás, emiatt családon kívüli példakép keresése, közösséghez való tartozás igénye hozza össze általában a fiatal, érzelmileg instabil főhőst a rasszista, neonáci eszmékkel. Több esetben nem csak ők sodródnak, hanem a másik fél tudatosan keresi ezt a bizonytalan, befolyásolható réteget.

Szinte mindegyik sztori megbánás-vezekléstörténet, aminek végére a főhős kikerül a korábban rá erős hatást gyakorló vezéregyéniség (apafigura), illetve eszméi alól. Mert belefárad az erőszakba és felébrednek emberi érzései, vagy találkozik valakivel, aki ellenpéldaként szolgál korábbi sztereotípiáira, illetve szerelmes lesz. Sokszor persze így is elkerülhetetlen a tragédia, ezzel is érzékeltetve, hogy korábbi tetteink következményei mekkora súllyal nehezedhetnek ránk.

Ezen filmek szinte kizárólag skinheadekről szólnak. Többnyire tengő-lengő, céltalan fiatalokról, akiknek legjobb időtöltése a randalírozás, törés-zúzás és kisebbségi csoportok zaklatása, mivel őket okolják nyomorúságukért, hátrányos helyzetükért.

Az, hogy ez is egy téves általánosítás (skinhead=rasszista=neonáci) csak a feldolgozás folyamán tudatosult bennem, amikor megnéztem az Ez itt Angliát, majd utána is olvastam a dolognak (például itt), mert éreztem, hogy valami nem stimmel. Ugyanis Woody skinhead bandája (akik között fekete csávó is található) felkarolja az apját a falklandi háborúban elvesztett, társai által sokat gúnyolt, 12 éves Shaunt, kikupálják, atyáskodnak fölötte. Nyoma sincs rasszizmusnak, amíg ki nem szabadul a börtönből egy radikálisabb banda tag, aki egyből agitálni kezd Thatcher politikája és a pakisztáni bevándorlók ellen. Itt ketté is szakad a csapat, mert Woody-ék kategorikusan elhatárolódnak a rasszista iránytól, de sajnos a kisfiú rossz oldalon ragad.

Ez az a film, amely a szubkultúrát, annak rétegződését mind közül a legalaposabban bemutatja (sok remek zenével aláfestve).

Az ausztrálok kultuszfilmje (meg is szórták díjakkal rendesen) a Romper Stomper, egy skinhead bandáról szól, akik vietnámi bevándorlókat zaklatnak, mert olcsó munkaerőként elveszik előlük a munkalehetőséget. Na nem mintha összetörnék kezük-lábuk, hogy dolgozhassanak (inkább a vietnámiakét). Nem tudjuk meg honnan jöttek, csak azt látjuk: életcéljuk semmi. Egyre brutálisabb összecsapásokat provokálnak, így végül elkerülhetetlenek a tragédiák.

Nem a sztori az erőssége, sokkal inkább az atmoszférateremtés és a fiatal Russell Crowe remek játéka.

Talán a legismertebb mind közül az Amerikai História X, amely az egyik legkomplexebb alkotás a témában. Bemutatja azt, honnan ered a szereplők rasszista beállítottsága, milyen réteg, korosztály fogékony rá általában, hogy próbálják meg őket befolyásolni és manipulálni, hogy igenis képes változni egy értelmes ember, ha a saját tapasztalatai ellene mennek a belésulykolt eszméknek, hogyan képes hatni másokra, hogy az erőszak nem vezet sehová (pontosabban csak újabb erőszakot szül), hogy általa nem csökken az ember dühe, nem talál megoldást a problémáira. És hogy a múltunk mindig velünk marad, attól nem szabadulhatunk. Ebben a filmben minden rendben van a színészi játéktól, a történetvezetésen át a képi világig.

A hitetlen zsidó-náci Dannyje kettős identitásával küzd. Gyerekkorában hittantanulmányaihoz racionálisan közelített, kérdéseit fel is tette tanárainak és társainak, de azokra nem kapott számára elfogadható magyarázatot, ami miatt csak gyűlt benne az el nem fogadás és az indulat, emiatt sodródott át a másik oldalra. Dühét véresszájú antiszemitaként gyűlölködő, beteg elméleteket taglaló beszédekkel és tettlegességgel próbálja levezetni, de ahogy halad megint a szélsőség felé, onnan is visszapattan és újra közeledni kezd zsidó gyökereihez. Daniel Burros története ihlette a filmet, főszereplője a ritka érzékenyen játszó Ryan Gosling.

A dán Ádám almáiban a neonáci Ádám közmunkára érkezik Ivánhoz, a vidéki plébánoshoz (Mads Mikkelsen), akinek szárnyai alatt más bűnözők is megpróbálnak jó útra térni. A sztoriban súlyosan zakkant mindenki (az atyával az élen), egyedül Ádám tűnik normálisnak (faramuci, ugye?). Eszméi nem kerülnek kifejtésre, kimerül annyiban a téma, hogy ő képviseli a gonoszt. Ádám minden eszközzel (verbálisan és erőszakkal is) megpróbálja szembesíteni a mindenben és mindenkiben csak a jót látó Ivánt a kegyetlen valósággal, megpróbálja megtörni hitét, kizökkenteni üdvözült derűjéből. Hogy ki győz, arra utaljon csak annyi, hogy Ádám végül megsüti az almáspitét, amit célul tűzött ki maga elé, amikor megismerkedett Ivánnal. Elgondolkodtató, szimbolista, beteg humorú, remek film.

Kanadai alkotás az Acélbakancs. Egy indiai bevándorló meggyilkolása miatt tartóztatják le a véresszájú skinhead Mike-ot. Egy zsidó ügyvédet rendelnek ki a védelmére, aki rábírja Mike-ot arra, hogy a korlátolt neonáci propagandaszöveg szajkózása helyett kezdjen el gondolkodni, lásson azon túl, keresse meg, mi az ő saját szerepe abban, hogy idáig jutott és hogyan változtathatna az életén már a börtönben ahhoz, hogy jobb életet élhessen büntetése letöltése után. Viszonylag árnyalt karakterek, jó színészi játék, elgondolkodtató párbeszédek mindkét félről.

Hollandiában játszódik a 70-es évek végén a Bőr. A tinédzser Frank apja holokauszt túlélő, aki nehezen találja helyét a társadalomban, nehezen jönnek ki a fiával is. Villámhárítóként funkcionál köztük Frank anyja mindaddig, amíg meg nem betegszik és hal rákban. A fiúban csak gyűlik a feszkó a kora miatt is és a sok fel nem dolgozott családi probléma miatt is. Egyre agresszívabb, idővel korábbi haverjai is kiközösítik. Így sodródik bele (a valahová tartozás igénye miatt és nem meggyőződésből) egy skinhead bandába. Részt vesz azok balhéiban, amíg egy verekedés csúnya véget nem ér és börtönbe nem kerül. Hangulatfilm egy tinédzser érzéseiről és problémáiról, konkrétan a skinhead szubkultúrával nem sokat foglalkozik.

A finn Oroszlánszív szerelmi történet. A munkanélküli, skinhead bandavezér Teppo beleszeret egy pincérnőbe, akinek fekete apától van gyereke. Fokozatosan megszokja, majd meg is kedveli a kisfiút. Először megpróbálja összeegyeztetni kétféle identitását, de ez csak ideig-óráig sikerül. Végül eltávolodik korábbi elveitől és harcostársaitól. Humoros, többrétegű alkotás.

Mielőtt rátérnék az Imperiumra, mindenképp meg kell említeni, hogy magyar film is készült ebben a témában, nevezetesen Goda Krisztina Veszettek című alkotása. De hogy hová lett, fogalmam sincs. Semmilyen formában nem sikerült levadásznom.

És most, megannyi duma után jöjjön végre az igazi apropó.

Dániel egy meglehetősen intelligens, ámde introvertált, magányos, íróasztal mellett ásítozó, aktakukac FBI ügynököt (Nate) alakít (van szemüveg, rossz frizura, csapnivaló ruhák, meg komolyzene iránti affinitás, mintha az valami elfajzott, béna dolog lenne, ejnye már).

Egy nap ellopnak egy komoly cézium szállítmányt és az FBI arra gyanakszik, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdető személyek bombát akarnak belőle gyártani, amivel faji háborút készülnek kirobbantani. Be kellene épülni valakinek a soraikba, hogy kiderítse, hol a cézium. Natet nézik ki a feladatra, amit először maga sem ért. Aztán vesz egy nagy levegőt, leveszi a szemüvegét és nullás géppel letolja a rőzsét a fejéről. Elkészül a fedősztori és nekiáll tanulmányozni a náci irodalmat.

A film a neonáci sokszínűség tárháza. Nate végigjárja az összes szintet, kezdve az agyatlan, csak balhézni vágyó aljanéptől, a hadsereggé szerveződés igényével összeverődő csoporton át az iskolázott, intellektuális rétegig (jó példa ez arra, hogy hiába kap valaki normális nevelést, hiába születik értelmiségi családba, hiába hallgat Brahmsot, hiába olvas, ha olyan könyvek akadnak a kezébe, amelyek eltérítik ettől az iránytól, mert torz elméleteiket valóságnak fogadja el, aztán logikusnak tűnő érvekkel meg is erősíti őket. Rávilágít, hogy nem a látható ellenség az igazán veszélyes, hanem aki például a konszolidált mintapolgár és családapa álarca mögött szövögeti elmebeteg terveit.).

Az átlényegülés teljesen rendben van, bár jócskán rásegítettek a kontrasztra azzal, hogy a "civil" Natet kicsit túlnünüzték. Dani kifejezetten jól hozza a karaktert, kár, hogy a maga 165 centijével fizikailag mindenkivel szemben alulmarad. Ez mondjuk abból a szempontból előnyös, hogy miután ezek a skinhead attribútumok olyan szinten uniformizálnak, hogy néha már-már lehetetlen különbséget tenni a szereplők közt, azt biztosan tudhatjuk, hogy aki a legalacsonyabb, na azőaz.

De hát Nate azon kevesek egyike, akinek van a fejében is, így behízelgi magát klasszikus műveltséggel, ahol arra van szükség, fegyverismerettel pedig azoknál, akik erre vevők. Mindenkivel megtalálja a hangot, mindenkihez megtalálja a kulcsot. Csak hát mint tudjuk, ami túl szép, hogy igaz legyen, az nem is az. Mert Nate nyomul, helyezkedik és forszíroz ám cefetül, annyira lelkes és buzgó, hogy csak a vak nem látja, mi a szitu (állítólag valós eseményeken alapul a történet, így arra gyanakszom, a rendező tolatta túl a karaktert, mert ha valóban ilyen vehemenciával igyekezett volna az eredeti ügynök beolvadni, már tuti nem élne).

Többször a lebukás határát súrolja, de amikor végképp veszni látszik a küldetés, megtörténik az áttörés.

Kifejezetten tetszett ez a film annak ellenére, hogy az első fele kissé vontatott. Mert bemutatja, ahogy a zárkózott Nate kinyílik, változnak emberi kapcsolatai, hogy semmi sem fekete-fehér (befigyel itt is a „de kár érte” kategória).

Toni Collette Nate főnökeként nagyon vagány és laza.

Akinek nagyon örültem még (bevallom, el is terelte a figyelmem néha Daniról), az Seth Numrich, akit annyira jó volt a Turn babaarcú, szőke copfos, hazafias, megbízható, legmesszebbmenőkig szimpatikus karaktere után agyatlan, izgága, bruticsávónak látni, még ha csak mellékszerepben is. Őt tényleg alig ismertem meg (nem tudtam előre, hogy szerepel), mert döbbenetesen más volt.

Szóval Dániel révbe ért. Felnőtt, lábai közül eltűnt Tűzvillám, hiteles tud lenni mind iraki veteránként, mind egy cég igazgatójaként, mind bölcs tanácsokat osztogató patrónusként. Mindezt bármiféle bűbáj alkalmazása nélkül.