Tényleg újra felfelé ível M. Night Shyamalan pályájának íve? Hol van McAvoy tehetségének határa? Ezek a kérdések kezdtek el foglalkoztatni, amikor hírét vettem ennek a filmnek.
Mert 23+1 egyéniség túl nagy vállalásnak tűnik. Lehet egy gyerek, egy nő, egy goni, egy intellektuális, egy lelki sérült, egy különc, egy erőember, meg még néhány, na de hogy lesz ebből 24? Sajnos erre a filmből sem kaptunk végül választ, így nem találtuk meg McAvoy színészi képességeinek maximumát. Amit viszont megmutat belőle, azt nagyon odateszi (sajnáltam, hogy nem felirattal vetítik, mert kíváncsi lettem volna a hangjára is, bár Hevér Gábor ügyesen megoldotta a feladatot). De az is igaz, hogy az n+1. identitás, az x-man, vagy beast, akinek kidagadnak az erei, plafonon szaladgál és emberhúst marcangol, már nagyon sok.
Az, hogy ezek a személyiségek mitől váltogatják egymást, nem derül ki. Korábbi, hasonló témájú olvasmány- és filmélményeimnél mindig kellett valami trauma vagy hívószó, hogy felszínre kerüljenek, de itt random jönnek-mennek a karakterek, néha szinte már követhetetlen gyorsasággal. A magyarázat szerint ülnek egy-egy széken és várnak a sorukra, hogy a fényre kerülhessenek. De inkább úgy tűnt, hogy székfoglaló játékot játszanak újra és újra fénysebességgel, és aki állva maradt, az uralta Kevin tudatát.
Ami viszont érdekelne, hogy vajon mennyire voltak tudományosan megalapozottak a látottak? Gondolok itt arra, hogy nem csak emocionális és pszichés, hanem fizikai és képességbeli különbségek is lehetnek a különböző személyiségek között (pl. csak egyikük volt cukorbeteg). Vajon mennyi volt a legtöbb én, aki egy emberben lakott a való életben? Tényleg jelen lehetnek egy időben többen is?
Kétségtelen, hogy van a filmnek egy sajátos, székbe szögező atmoszférája. Az, hogy ezt már csak nagyon durva dolgokkal lehet fokozni, az első 5 perc után világossá válik. Nem mutat viszont semmi olyat, amit ne láttunk volna számtalanszor, akár sokkal jobb formában is (mást ne mondjak, a Nyom nélkül számomra sokkal izgalmasabb és csavarintosabb elrablástörténet volt).
Ezért nem is osztom azt a véleményt, hogy Shyamalan feltámadt hamvaiból. Lehet ugyan szolidan féldegélni a film alatt, a feszültség is viszonylag állandó (néha azért leül és szinte már mi kívánjuk, hogy lendítsen már tovább bennünket valami kis szörnyűség), de hol van már a Hatodik érzékből, A faluból, a Jelekből (egész addig, amíg a gagyi idegenek meg nem jelentek) ismert sejtelmes, misztikus, hátborzongató történetvezetés, aztán a megdöbbentő csavar? Nyoma sincs.
Ami miatt érdemes megnézni ezt a filmet, az McAvoy és a lelki sérült tinilány játéka és a pár gyönyörű lépcsőházi fotó. Na meg a felismerés, hogy minden szörnyűség relatív.
Úgyhogy ez a második film számomra szoros egymásutánban, ami úgy tetszett, hogy nem tetszett. A Kaliforniai álom az első, de arról majd más alkalommal elmélkedek.