Imádom a semmiből jövő katarzist. Amikor éjszaka nyomkodom a tévé távirányítóját, és véletlenül ott ragadok egy olyan filmnél, amiről korábban nem hallottam, nincs róla előzetes ismeretem, így sem benyomásom, sem elképzelésem, aztán egy csapásra az egyik kedvencemmé avanzsál (A nagy kékség pl.) és fel tudom idézni a wowt még évek múlva is.

Fordult már elő velem hasonló a youtube-on is, amikor feldobigál az algoritmus mindenfélét, aztán én random kattintok, és puff, meg is történt a nagy egymásra találás.

Azt meg különösen szeretem, ha olyasmi kerül közel hozzám, ami alapvetően olyan messze áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, kimozdít a komfortzónámból, tágítja a látóköröm, korábbi véleményem revideálására késztet. Persze ehhez kell azért többnyire valamilyen közvetítő.

Ilyen volt anno, amikor rákattantam a Propagandára. Az azért megvolt nekem, hogy Till Attila sokkal tartalmasabb valaki, mint ami az idétlen showműsorokból lejön, hallottam persze erről a műsoráról is (meg ismertem a filmjeit), de olyan lehetetlen időben sugározta a tévé, hogy csak ritkán futottam bele. Aztán egy ilyen véletlen youtube-os rákattintás következtében felzárkóztam több évadból. Nála találkoztam először a Bagossy Brothers Companyval. Már a műsorban látott személyiségük, a miliő, ahonnan érkeztek, az identitástudatuk nagyon megfogott. Aztán, amikor elkezdtem megismerni a dalaikat, hónapokig nem tudtam lekattanni róluk. Azt éreztem, mindent értek. Nem érdekelt, hogy erős akcentussal beszélnek, ami másoknál nagyon zavar, hogy népzenei felhangok vannak a muzsikájukban, amit alapvetően nem kedvelek. Elkezdtem sóvárogni általuk és dalaik által az után a táj után, amitől egész addig irtóztam, és még a gondolatát is két kézzel toltam el magamtól, hogy valaha arra induljak.

És pont ilyet éltem át a napokban a Dalfutárral kapcsolatban is. Én Hajós Andrást minden negatívumával együtt kedvelem. Emlékszem persze bűn rossz műsorára, voltam olyan Emil.RuleZ! koncerten, ahol annyira részeg volt, hogy nem tudta elénekelni a dalokat, valahogy mégis hat rám a rosszfiús csibészsége, a dalai, a csípős, intellektuális humora.

Bevallom, azért Hajós önmagában nem lett volna elég a sorsdöntő kattintáshoz, de amikor megláttam, hogy Kőhalmival állt össze, akkor már eldőlt a dolog.

És innen kezdtem el visszafejteni, hogy ja, hát itt vannak tévés előzmények, valami általam ritkán látogatott csatornáról és műsorsávban, és már megint lemaradtam valamiről, amiről nem kellett volna.

Ugyanis a Dalfutár minőséget közvetít. Hemzsegnek benne a legkülönbözőbb közegből összeszedett, majd összeeresztett szimpatikus, vagy akár korábban antipatikus, ismert, vagy sosem látott, egészen eltérő korosztályból érkező figurák. Közös jellemzőjük, hogy kénytelenek kimozdulni a megszokottból, ezáltal teljesen új/más oldalukat mutatják, amitől sokszor tátva marad a szánk. Közben belepillanthatunk a dalok születésének és evolúciójának menetébe, ami számomra szintén nagyon érdekes.

Nincs könnyű dolguk, mert úgy kell összedolgozniuk, hogy nem tudnak egymásról semmit, uniszex témákban kell gondolkodniuk, mert még az előadó neme sem ismert előttük.

Annyira rákattantam (mint ahogy például Sixx is), hogy nonstop toltam le az első évadot. Azóta pedig a számokat pörgetem újra és újra és megint. És várom nagyon az új évad fejleményeit, hogy milyen dalszöveget tákol össze például kedvenc Kőhalmim, az előle eltitkolt kilétű szerző (mi tudjuk: Lovasi András) muzsikájára.

És hogy jön mindehhez a címben szereplő repetitív? Ez a kedvenc számom egyik sora. Nagyon szeretem ugyanis azokat a szövegeket, amikben nyelvi lelemény bukkan fel, és ezekben a dalokban akad is néhány, de ez a Varró Danitól származó számomra a legesleg (nem véletlenül költő az istenadta).

A favoritom, mint alkotóközösség, a Fluor Tomit és Lócit magában foglaló társulás, mert ők imádnivalóan lelkesedtek, és szabályosan lubickoltak a kényszerházasságban (a szerzeményüket is kedvelem).

Nektek melyik jön be leginkább?