Ez a film az Oscar mezőny legüdítőbb színfoltja. Épp ezért nem értem, mit keres ott.

Nehéz összehasonlítani a krumplit az almával. A vígjátékot a drámákkal. De az vitathatatlan, hogy az elmúlt év egyik (de talán a) legviccesebb filmje volt.

Már lassan egy éve, hogy bemutatták, de én azóta sem emlékszem olyanra, hogy ennél többet és nagyobbakat röhögtem volna. Önfeledten. Két pofára.

Pedig ha jól belegondolunk, egy nagy beteg marhaság az egész. Mégis nagyon jó. Mert eredeti. Tarkabarka vizuális orgazmus. Sztárparádé. Csupa különc, beteg csodabogár. Meg a monarchikus Karlovy Vary Pupp Hoteljét idéző hangulat. Bizarr és groteszk.

De mégsem ilyen egyszerű. Mert a vicces jelentek mélyén ott lappang a szomorúság. Például Gustave tragikus alakjában, aki egy eltűnőfélben lévő régi, békebeli világ egyik utolsó képviselője. Egyfajta rendbe vetett hitet, egy esztétikai szemléletet védelmez. A barbár idők ellenére is őrzi az emberi értékeket, és ezek tiszteletére neveli védencét is. Nosztalgia egy már csak emlékeinkben élő nagyobb formátumú, teljesebb világ iránt. De mindezt üdítő módon, nem a kelet-európai, búsongó, monokróm, komolykodó módon kapjuk meg, hanem börleszkjelenetekkel, harsány és szándékosan barkácsjellegű díszletekkel, egydimenziós, mégis szórakoztató figurákkal. Gustave nagyszerűen ötvözi a pátoszt és a drámát, karikatúra és mégis valódi, esendő ember. Ez az elégia finoman ellensúlyozza a majdnem végig uralkodó karneváli hangulatot.

Mindehhez háttér a nagypolgári Európa hangulatát, a békeidőket lebontó harmincas évek, a nácizmus, a kibontakozó világháború.

A fiktív, közép-európai Zubrowka Köztársaság alpesi hangulatú, patinás szállodájában egyszerre méltóságteljes, mégis harsány miliőjében játszódik a történet. A babarózsaszín szállodahomlokzat, a sárga árnyalatokban pompázó porta vagy a tűzpiros, már-már expresszionista ihletettséget sugalló felvonókabin mind-mind egy-egy vizuális remeklés.

Az elvarázsolt kompozíciók és az idézőjelbe tolt viccek mögött mégis ez Wes Anderson legszomorúbb filmje. A cukorbolti stilizáció mögött a kultúra eltűnéséről beszél.

Szóval, lehet könnyelmű dolog első látásra ítélni és vígjátéknak aposztrofálni ezt a filmet.

Néhány kedvenc momentumom a filmből: