Kuba történelmét átolvasva próbálok olyan időszakot találni, amikor éppen senki nem háborúzik senkivel, de nehéz. Onnantól kezdve, hogy ez a Diego Velázquez de Cuéllar nevű arc beköltöztette a földijeit (ami egyenlő volt a helyi lakosok szinte teljes megsemmisítésével) 1512-től, folyamatosan a helyi és a nagyhatalmi háborúk középpontjában volt ez a szerencsétlen földdarab. Alapvetően spanyol gyarmat, de folyamatosan francia kalózok fosztogatják (és gyújtogatják), aztán mikor kitör a konfliktus az angolok és spanyolok között a gyarmatokért, jönnek az angolok, és elfoglalják Havannát. A háborút követő béketárgyalásokkal aztán az a megállapodás születik, hogy a spanyoloké marad Havanna, de az angolok megkapják Floridát. Mikor kicsit pihenhetnének, az amerikai függetlenségi háború híre elterjed a vidéken, és a rabszolgák (nem mondtam, hogy vannak? bezony, hiszen a szegény bennszülöttek belepusztultak a rájuk kényszerített robotba és az európaiak által behurcolt betegségekbe, így az utánpótlást afrikaiakkal teremtették meg) elkezdenek elégedetlenkedni. Ekkorra már a számuk egyébként a fehér lakosságét majdnem eléri, 1708. óta pedig létezik egy királyi rendelet is, ami alapján pénzért lehet szabadságot venni. Mikor az amerikai hírek hatására elindulnak az újabb egyenlőségi hullámok (korábban már volt több is), a feketék fele (!) már megvásárolta a szabadságát.

A 19. század elejére Európában és a dél-amerikai államokban is nagy a felfordulás (Európában Napóleon miatt keveredik a ki kivel van, Dél-Amerikában meg leginkább szeretnék, ha az összes óvilági hatalom hagyná őket békén szépen), Kuba azonban végig hű marad a spanyolokhoz, akkor is, amikor már Peru, Kolumbia, Haiti mind kivívták függetlenségüket (oka: egyre rosszabb a telepes : rabszolga arány a rabszolgák javára, a kereskedelem erősen függ az anyaállamtól, a fekvés miatt folyamatosak a kalóztámadások, amitől a spanyol katonák védik a szigetet). A spanyol hűség azonban egyre terhesebb, a rabszolgaság marad, növekednek az adók. 1868-ra Puerto Rico is kivívja a függetlenségét, amivel Kuba marad az utolsó spanyol gyarmat az Újvilágban. Ez annyira ciki, hogy alig két hónapon belül megindulnak a spanyolok elleni, tíz évig (!) tartó függetlenedési harcok (leverik). 1886-ban eltörlik a rabszolgaságot, amibe a kubai gazdaság belerokkan. 1895-ben kirobban a második függetlenségi háború, amely közben egy kis baleset miatt (Maine csatahajó felrobbanása tisztázatlan körülmények között) háború tör ki az USA és a spanyolok között is. 1902-ben így elérkezik Kubába az amerikai-fajta függetlenség: Kuba független lesz a spanyoloktól, de az USA bármikor beavatkozhat a politikába, ha neki úgy tetszik.

A XX. század eleje a gazdaság rendbeszedésével, és a gyümölcsöző amerikai kapcsolatokkal, a turizmus felfuttatásával telt. A nyugati demokrácia-szerűség alakulóban, de ügyetlen, túl nagy a korrupció, a nép folyamatosan elégedetlen. Kuba jelenkori történetében bizonnyal az antihős szerepét betöltő Fulgencio Batista y Zaldívar elnököt a '40-es években még nagyjából demokratikus választásokon választották (jó ennek is van azért háttértörténete), és adott is a népnek egy korszerű alkotmányt, amit aztán az 1952-es "újraválasztásakor" (amit másként katonai puccsnak hívnak) felfüggesztett, és jött a diktatúra, a gengszterek, a drogok, és és és --> FIDEL. EL CHE. CAMILLO. És a történelem azon része, amit minden, de minden kubai kívülről ismer, ami meghatározza a jelenjüket attól függetlenül, hogy már 60 éve történt, és amit tapasztalhattunk a kubai út minden másodpercében.

Kép innen

A forradalomról magáról a helyiek elmondják, hogy az '50-es évek elejétől kezdődött. Fidel Castro maga köré gyűjtötte a forradalmi hevületű kollégáit, köztük az egyébként argentin Che Guevarát, és Camillo Cienfuegost, aki ugyan szegény rejtélyes (vagy nem rejtélyes) módon halálát lelte, mihelyst győzött a forradalom, de az épületeken kint van az ő profilja is, ne feledkezzünk meg róla. Gerilla módszerekkel kezdtek a stratégiailag fontos Batista-központok ellen támadást intézni. Eleinte kudarcot vallottak, Fidelt elfogták, mondott egy négy órás védőbeszédet, 15 évre ítélték, majd amnesztiát kapott, mert Batista marhára félt a néptől, és hogy mit tesz, ha az ő kis Robin Hoodjukat nagyon sokáig zárják el. 1958-ra a Batista-rendszer tarthatatlansága miatt gyakorlatilag az egész ország mellette állt már, ő pedig újrarendezte a gerillaseregét, maga mellé állította a vidékieket, egyre több támaszpontot foglalt és fegyvereket szerzett. Santa Clara város elfoglalása után (ami a kubaiak szerint Kuba legközepebb közepe), 1959. január 1-én Batista fogta magát, és eltávozott az országból, engedve, hogy Castróék átvegyék az irányítást. Találtam egy részletes, hosszú elemzést a kubai forradalomról ITT, ami ugyan 1979-en készült, tehát a szemlélete még mindig eltér a mienktől, viszont szerintem jó rálátást nyújt arra, hogy pontosan hogyan alakult ki ez a forradalmi helyzet.

A csatolt tanulmány részletesen leírja, mi történt az országgal Fidelék hatására (socialismo, communismo, államosítások, élet minden szintjére kiterjedő politika, hatalmi ágak egysége, nagy haverság a hasonló berendezkedésű országokkal, lásd Oroszország és Kína), én már csak azt írom le, amit láttunk. Szüleink azzal indítottak útnak, hogy szerencsések vagyunk, mert Kubában azt láthatjuk, amilyen állapotok a szovjet érdekszférába tartozó országokban is voltak a rendszerváltozás előtt.

Che Guevara és Fidel képek MINDENHOL. Ezt láttuk. Az épületek falán (nem csak a városokban, falun is), a boltokban (már amik vannak) a polcra feltéve, óvodákban és iskolákban a bejárat felé kitéve, még falokon graffitiként is. Fidel olyan 20%-ban, a többi az mind Che. A piacokon minden létező portéka kapható Che Guevara arcképével. Gondoljatok bármilyen tárgyra, és igen, az is. Elmentünk Santa Clarába, ahol végül győzött a forradalom, és ott a gigantikus Che szobor és Che emlékhely mellett volt Che múzeum is, ahol az összes fényképét láttuk, amit csak készítettek róla valaha, az összes tárgyat, amit használt életében, még az óvodás rajzait is kiállították. Annyira örültünk, mikor Havanna óvárosban találtunk antikvár piacot (olvastam az útikönyvben, hogy a kubaiak állati olvasottak, szeretik a könyveket), aztán megnéztem az árut: Che élete és munkássága, Egy motoros naplója, Fidel legjobb beszédei, Fidel leghosszabb beszédei, Fidel tizenhárom órás beszéde, a Kubai forradalom igaz története mellett volt még Don Quijote, és José Martí összes művei. José Martí amúgy a kubaiak Petőfi Sándora (költő, író, forradalmár, csak nem a XX., hanem a XIX. századi forradalmakban, El Che mellett a főfő jóember). Ha a szobor a város főterén nem Che Guevarát, akkor José Martít ábrázolja. 

A falak nem csak az arcképeikkel, hanem különböző politikai jelmondatokkal vannak tele, és nincs két egyforma. Az utak mellett azokon a reklámtáblákon, ahol nálunk reklámok vannak, náluk forradalmi jelmondatok, önigazoló és a forradalmat, meg a népet ajnározó dicséretek. Kilométertáblát pl. nem láttam az autópályán, de simán lehet tájékozódni így: a "Che, a félelem nélküli lovag" táblánál fordulj jobbra, aztán a "Szocializmus ma, holnap, mindig" táblánál térj le. Ja, rengeteg városnak megvolt a saját magát dicsőítő táblája is. Általában nem is egy. Mittudomén Ciego de Avila, ahol a legerősebb és legkitartóbb a nép, és akik sosem adják fel. Ahol a munka becsület és dicsőség dolga. Hasonlók.

Van mozi! Két filmet adnak, az egyik címe Kuba, a másik a Forradalom. Na jó nem leszek szemét, láttunk olyat mozit Havannában, ahol ment egy-két egészen modern amerikai film is.

Fidelék tehát elhozták a forradalmat, az új rendszert, és 60 éve ezt ünneplik. Elhozták minden létező világok legjobbikát. Mondanám, hogy közben körülnézek, és mást látok, de ezt a nyugati országok rendszerét alapból a minden rendszerek legjobbikának elfogadó beállítottságom mondatja velem, ami a kubai életet hajlamos lesajnálni (és nem érteni, hogy lehet, hogy ez a nép a nagy forradalmi hevületében hogy hagyta eluralkodni magán végül Castróékat). És, ahogy egyébként az útikönyv is írta, Kubában ezt a gondolkodást el kell kicsit engedni, vagy ha nem, akkor maradjon szépen az ember az all-inclusive szállodában, igya a pinnya koládát rosszullétig, heverjen a fehér homokban és pancsikoljon a 28 fokos tengerben, és ne mozduljon ki (ezért egyébként nem érdemes Kubáig elmenni).

A politika annyi mindenre kihatással van, hogy nagyon hosszú lenne ezt a bejegyzést tovább folytatnom, úgyhogy folyt. köv. Addig is:

Kép innen