Leltározzunk: májusban jön a Mad Max, nyáron a gyilkosságos London Road, ősszel pedig a Legend, ahol Hardy egy gengszter ikerpárt alakít. Most épp a Revenantot (vadász, medve, bosszú) forgatja Leoval és Innarituval, de rebesgetnek egy Elton John életrajzi filmet is, aminek ő lesz a főszereplője.

De a szezonnyitó, ami az apropót szolgáltatja: a 44. gyermek. 

Nehéz megszólalni utána. Az egyik legkeményebb és legerősebb atmoszférájú film, amit valaha láttam. Többször éreztem közben, hogy felugrok és kiszaladok, olyan szintre hágott a feszültség bennem. Nagyon brutális és nem is fizikai értelemben. Mit számít ez a laza kis sorozatgyilkosság ahhoz a lelki (és fizikai) terrorhoz képest, amiben a társadalmat tartották a sztálini időkben? Hogy már semmit nem mondhatsz, senkiben sem bízhatsz, még a saját házastársadban sem. Sehová sem bújhatsz, vagy futhatsz el, mert bárhol megtalálnak, mindenhol utolérnek, a vizsla tekintetek követnek mindenhová. Megmondják, mit gondolj, mikor ne higgy a szemednek, pedig amit látsz, a napnál is világosabb.

Huhhh széttépett ez a film. Rettentő nyomasztó. De pont ettől jó. A rettenet naturalista ábrázolásától. És persze a színészektől. Hardy szinte tudása egész tárházát felsorakoztatja, és ez itt bizony nem kevés. Azon már meg sem lepődünk, hogy az orosz szavakat kiváló hangsúllyal ejti. De gesztusaiban, hanghordozásában és viselkedésében is benne vannak azok a karakterjegyek, ami erre a népre jellemző.

És Noomi Rapace is zseniális. Kettejük kapcsolatának evolúciója meg különösen.

Meg, ahogy Leo felfekszik a hullámra a rehabilitálása után. Megtanul úszni az árral, de azért a gyilkossági csoport létrehozásával csak letuszkolja a torkukon önnön állításuk abszurditását: lám-lám, a Paradicsomban mégiscsak van gyilkosság.

Ezt a filmet sohasem tudnám újra megnézni. Nagyon megrázott. Zsigerekig hatolt. Mad Max – gyanítom - leányregény lesz ehhez képest. 

De ami biztos: ez az év Hardy éve lesz. Üsse kavics, jöhet bármely mennyiségben, én állok elébe.