És még egy, mert tök jó az a póló:

Asa Butterfielddel A leleményes Hugo kapcsán kötöttem örök barátságot.

Katartikus élmény volt számomra az a film. A varázslatos képeken, hangulaton keresztül kúszott be a szívembe. Olyan gyönyörű volt a látvány, hogy elindultak tőle a könnyeim. Ha mondani kellene 3 filmet, ami miatt érdemes volt feltalálni a 3D-t, én Hugot mindenképp közéjük szavaznám (most sorolhatnám még a másik kettőt, vagy méltathatnám ennek a filmnek az erényeit, a sztorit, a CGI-t, a színészeket, mást ne mondjak, Sacha Baron Cohent, aki JÁTSZOTT és nem marhult és emiatt jó idő eltelt, amikorra leesett, hogy ő-ő...de nem akarok nagyon elkalandozni, maradok a fő csapásirányon, Asánál).

Szóval ebben a filmben égette bele magát a retinámba a pilincka lábú, nagy kék manga szemű (tisztára, mintha Margaret Keane festette volna, tisztára), lapátfülű (már megint), cérnavékony kisfiú. Mert azokon az óriási kék szemeken át annyi érzelmet közvetített, amennyit Fassynak pl. egész eddigi életművében összesen nem sikerült összehoznia.

A Végjátékot már kifejezetten miatta néztem. Maga a film egy beteg ötlet, hogy majd a számítógépes játékokon felnövő, gyors észjárású, meg gyors reflexű gyerekek játszanak egy jót (az ő vezetőjük Asa), közben meg ez nem is játék, hanem éles bevetés és úgy mentik meg a Földet az idegenektől, hogy azt észre sem veszik (asszem, ez spoiler volt upszi. Innen meg az jutott eszembe, hogy az ellenséges űrhajók miért tök egyformák csomó filmben? Ugyanolyan volt Eric Banának a Star Trekben és a goniknak a Jupiter felemelkedésében is, mint itt a hangyok anyahajója.) 

Most meg itt a Titanic filmfeszt, meg az X+Y, Asa legújabb filmje. Na ez a film sem tökéletes. Benne van az összes autistás klisé (nem szeretik az érintést, szuperokos matekosok, nem értik az érzelmeket), kicsit túl sok benne az egy négyzetméterre jutó nyomorult, így az egyéb emberi drámák elvonják a figyelmet a főszereplőről. Na az meg, hogy az autista fiú a szeretet-szerelem erejével meggyógyul, na az a kedvenc fordulatom. Nagyon jók viszont a kínai (tajvani) mindennapokat bemutató jelenetek. A parkokban közösségi életet élő csoportok ektivitijei (legyező- és társas tánc, tai chi) nagy kedvenceim voltak, amikor arra jártam.

Közben eszembe jutott egy DVD is, ami a polcomon hever évek óta, de még nem láttam korábban, viszont szintén ide tartozik: A csíkos pizsamás fiú. Most megnéztem. Senkinek sem ajánlom. A film által kiváltott megdöbbenés a hiteltelenségéből fakad, nem a holokausztos témából. Mert azért vajmi kevéssé hihető, hogy a náci lágerparancsnok kisfia és a "csíkos pizsamás" zsidó deportált fiúcska a szöges drót két oldalán ücsörög, kvaterkázik és társasozik, miközben csokit és habos süteményt majszol. Aztán meg a kint lévő, kotorékeb módjára árkot ás a drót alatt, bemászik, átöltözik ő is „pizsamába”, aztán addig-addig játszogatnak, amíg elgázosítják őt is a többiekkel együtt. Értem én a koncepciót, hogy azt akarják bemutatni, hogy a gyerekek nem értik, játékként fogják fel a borzalmakat is, de ez amilyen megrendítően és szépen működött Az élet szépben, itt pont annyira kínos és elmebeteg.

De ez a fiú olyan, ha beállítják bármilyen környezetbe (akárha elmebetegbe is), mindig jelesre ugorja meg a szintet. Nagyon kedvelem nna.

Amíg A csíkos pizsamás fiúban csak egy cuki, helyes, kíváncsi, naiv kisfiú (kvázi önmaga) volt 10 évesen (jelzem, 5-nek néz ki), Hugoként már színészi kvalitások is felvillannak (itt 13 volt), a Végjáték Ender Wigginje pedig már egy sokrétű, érett, felnőtt alakítás (és egyben ez adja a történet abszurditását is, mert ugye gyerekek vállára pakolják az emberiség megmentésének terhét). Elnézed ezt a cérnatestű, babaarcú fiókát és tényleg elhiszed, hogy a sorsod a kezébe adnád, annyira hitelesen tolja. Amellett, hogy kemény, okos, jó stratéga, jó vezető, szívszorítóan érzékeny is (úgy rí, mint Benedek: bárhol, bármikor). Lejátssza a két nagyfiút (Ford és Kingsley) a vászonról.

És akkor végig is szaladtunk filmográfiája érdemi részén. Ahhoz, hogy ilyen gyorsan végezzünk, vagy nagyon fiatalnak kell lennie az illető színésznek, vagy tiszavirág életű karriert kell maga mögött tudnia, mint például Macaulay Culkin vagy Haley Joel Osment esetében láttuk.

De minden jel arra vall, hogy ez a 18 éves angol kölyök üdítő kivétel lesz, és tényleg érdemes a nevét hosszútávon az agyunkba vésni.

Mondom is újra, hogy könnyebben menjen: Asa Butterfield.