Megihlettem magamat. Az Asa Butterfieldről szóló posztom további gondolkodásra ösztönzött. Pontosabban A csíkos pizsamás fiú, ami szerintem egy félresikerült holokausztos film.

És kattogni kezdett az agyam olyan példákon, amelyekben meg tudták ezt oldani, meg tudták teremteni az egyensúlyt úgy, hogy ne csússzon a szatíra gúnyba, ne legyen bántó, de vicces maradjon és úgy abszurd, hogy ne legyen ostobaság.

Két film jutott eszembe: Az élet szép és az Életvonat. Mindkettő 1998-ban készült. Párhuzamba állításukat az is indokolja, hogy az Életvonat rendezője anno pert indított Roberto Benigni ellen azzal a váddal, hogy lenyúlta forgatókönyvének ötletét. A jog nem adott helyt az állításnak és szerintem is mindössze annyi hasonlóságot lehet bennük felfedezni, hogy mindkettő máshogy közelített a témához, mint azt megszoktuk, és mindkettő vicces, csak másként.

Roberto Benigni színészi eszközeit alapvetően nem kedvelem. Túlmozgásos, pantomimes, bohócos. Vannak persze kivételek. A Rómának szeretettel című mozaikban például maximális visszafogottsággal alakította a kisembert, akit 15 perces hírnévhez juttat a bulvár, amitől először falra mászik, a hype elmúltával viszont már annak hiányától borul ki.

Az élet szépben Benigni egészen más oldalról közelítette meg a holokauszt témáját, mint bárki korábban: a harsány itáliai vásári komédia műfajába öltöztette. Már önmagában az is merész, hogy a témát vígjáték formájában tálalják, de a mozi egy része kifejezetten komédia, helyenként burleszkelemekkel tarkítva. 

A film három részre tagolódik, a kezdeti vidámságot és életörömöt fokozatosan váltják fel a sötétebb tónusok. A nem túl előnyös külsejű, de mókás és kedves Guido egy olasz kisvárosba költözik nagybátyjához. Itt találkozik a jó családból származó Dorával, akit ugyan másik férfinak szán az anyja, de végül Guidonak sikerül elnyernie a szívét esetlen, de kitartó és humoros hódításával. Az önfeledt vidámságba már ezen a ponton vegyül némi szomorúság, itt szembesülünk Guido és bácsikája zsidó származásával („bácsikám, nem is tudtam, hogy a lovad zsidó”) és már felütik fejüket a fasiszta eszmék, amik itt még lazán kifigurázásra kerülnek.

Ugrunk az időben, Dora és Guido kisfia, Joshua 5 éves és a háború már a kisvárost is elérte. A vidámság elillan, helyét átveszi a tragikomédia (csúcsjelenet: Guido próbálja megmagyarázni a fiának az őket körülvevő abnormalitást, amikor Joshua elolvassa a cukrászdára kiírt felhívást: kutyáknak és zsidóknak bemenni tilos. Erre az apa: nem szeretjük a pókokat és a vizigótokat, mi meg őket nem engedjük be mától a könyvesboltunkba.)

Guidot, bácsikáját és fiát származásuk miatt letartóztatják és Dorának ugyan nem kellene a deportáltakkal tartania, de ő mégis családja mellett marad.

A harmadik rész egy haláltáborban játszódik. Itt már nyoma sem kellene, hogy legyen a vidámságnak, de Guido így próbálja elviselhetővé tenni fia számára a lágerlétet. Hogy túlélését biztosítsa, egy játékba kezd, azt mondja a gyereknek, hogy mindez csak egy a szülinapjára szervezett verseny. Joshua egy ideig jól érzi magát, ám idővel eltűnnek gyerektársai és az időseknek is nyoma vész egy közös zuhanyozás során. A nélkülözés és a nyomorúságos körülmények egyre inkább megtörik a kisfiút, de apja még az utolsó pillanatban is a humorhoz nyúl, hogy Joshua minél kevesebbet érezzen az őt körülvevő kegyetlenségekből (csúcsjelenet: Guido játékszabályokként "fordítja" a lágerrendet ismertető őr mondanivalóját).

Benigni nagyon intelligensen adagolja, patikamérlegen méri a tragikus és komikus elemeket. Így egy hihetetlenül bájos, egyben szomorú filmmel adózik a népirtás áldozatainak.

Az Életvonatban adva van egy falu zsidó közössége (akik mellesleg remekül kijönnek a falu goj lakóival). Hírét veszik, hogy a szomszéd településen megkezdődtek a deportálások. Beindul az ötletelés amitlehetnetenniről. A falu bolondja (ki más?) dobja be a megoldást: öndeportáljanak. Azaz rendezzék magukat látszat transzportba és ennek álcája alatt induljanak el Palesztina felé. Megindul a felkészülés, a kellékek beszerzése, szükség van ugye nácik szerepét alakítókra is, ezek kiválasztása, kiképzése, egyenruháik megvarrása. Kezdetben senki sem akar náci lenni, de utólag már több aspiráns is akad, mivel az ő vagonjuk kényelmesebb, mint a deportáltaké. Közben belépnek a képbe önjelölt segítők is, partizánok, akik minden áron meg akarják menteni a zsidókat. A fiatalok körében szerveződni kezd egy kommunista mozgalom is, ami szintén nehezíti és hátráltatja a küldetést.

És be is fejezem, mielőtt spoilerbe csúsznék át. Ez egy nagyon vicces, nagyon érzékeny film. Vígjátékba oltott dráma (oximoron), ami keserédes, úgy nevetsz, hogy közben szíved szerint sírnál.

Remekül bemutatja a zsidó szokásokat, az emberek habitusát, tehát ismeretterjesztő is egyben. Jó, kicsit tipizál, de nem bántó módon. Rengeteg ötlet és geg van benne, és rengeteg helyzetkomikum. És sok tanulság az emberi jellemekről, ezek változásáról és torzulásáról általában.

Mindkét film legfőbb erénye, hogy a szörnyű eseményeket sikerült úgy komédiába önteni és a humor nyelvén tolmácsolni, hogy sem a tiszteletlenség, sem a kegyeletsértés gondolata nem merül fel a nézőben.

Úgyhogy véleményem szerint, lehet a kényes témákkal viccelni. Persze kellő intelligenciával és érzékenységgel kell közelíteni hozzájuk (na ez nekem sem sikerül mindig, futok én is lyukra. De ez az én ügyetlenségemből fakad, nem kérdőjelezi meg az előző állításomba vetett bizonyosságomat). És persze a másik fél részéről szükség van kellő öniróniára. Aminek megléte meg alapból nem válik egyikünknek sem a kárára.

(kis segítség: Az élet szép linkjénél le kell szkrollozni az oldal harmadáig-feléig, ott kell keresgélni)