Apropó: itt

Manapság Mefisztónak már nincsenek ördögszarvai. Sem piros-fekete köpenye.

Van viszont fehér laborköpenye, amiben besétál a mátrixba és bedobigál ezt-azt a színpad közepén álló fürdőkádba, amitől dirr és durr és füst és fény. Majd elővesz egy Oscar szobrot, amivel kvázi dicsőséget ajánl fel Faustnak. De Faust nőre vágy.

Mefisztó nem ördögi. Inkább egy intrikus, szarkavaró illuzionistára emlékeztet, aki terel a rossz irányba és tud néhány bűvésztrükköt. És a diszkók királya, akinek rondójára a tánckar járja a bugit a neonszínű Disco felirat alatt, neonszínű discoruhában, az invalidusok pedig piruetteznek a kerekesszékekkel.

De Mefisztó karizmatikus és férfias. Dögös és izgalmas. Ki választaná a pipogya, potrohos Faustot, ha ő is ott van a közelben? És amúgy is szeretjük a rosszfiúkat.

Margit felszolgálónő a dizsiben, ahol Mefisztó is futtatja magát. Belépőjéről némileg elvonja a figyelmet a villogó ördögszarvval a fején vonagló tömeg, de végül megtörténik a végzetes találkozás.

A második felvonás egy krikettpályán játszódik, ahol Margit másodállásban nyugágyakat suvickol, Faust és Mefisztó meg ott játszogat. Az egész felvonás arról szól, hogy Faust megpróbálja beénekelni magát Margit ágyába. Aztán a sátán kicsit felpörgeti a már-már unalomba fulladó epekedésdömpinget azzal, hogy hoz egy rakat Cartier ékszert Faust nevében. Margit beöltözik a hatalmas, csilivili gyémántokba, tornacsukájában és egyenruhájában önnön szépségét megrészegülve csodálja egy szelfi botra szerelt tükörben. Csodák ugye nincsenek, csak örök igazságok: van az az ékszer, ami szétnyitja a legelszántabban összeszorított térdeket is (mindeközben Mefisztó jól végezve dolgát, a fél felvonást végigszunyálja egy nyugágyban). Majd újabb nagy tanulság következik: az első látásra szerelem legtöbbször csak szex, így az első hevület elmúltával Faust kalap-kabát. A nő elbukik, és persze a világ megvetése csak őt sújtja. Aztán jön még sok nyomorúság és halál, de a vége malaszttal teljes.

Ez így elsőre őskáosznak és őrültségnek hangzik, mégis működik.

Mondtam már párszor, hogy utálom a klasszikusok erőltetett modernizálását. Ha Rómeó és Júlia motoron érkezik a színre, vagy ha a III. Richardban troli bőröndöt huzigálnak, illetve Mercedessel és Peugeot-val száguldoznak, hogy a Szikora féle, Nemzetit nyitó Az ember tragédiájáról már ne is beszéljek. Itt is csavargattuk a szemünket az első felvonásnál, de aztán ráálltunk a koncepcióra és összességében élveztük. Igényes és fantáziadús színpadképek és tömegjelenetek szippantottak be, amiknél kifejezetten előny volt az, hogy a sztratoszférában ültünk és jól érvényesült az összhatás. Még ha a szereplők mimikájából nem is jutott fel hozzánk - a ritkább légrétegekbe - sok, de lássuk be, operánál ez nem mindig hátrány. A hangjuk viszont annál inkább. Elsősorban is Bretz Gáboré, aki Tünde kedvence. Innentől megjegyzem a nevét, mert kiemelkedően jó volt. És persze élmény volt színpadon látni Rost Andreát is, habár a darab nem csak témájában, de arányaiban is pasiközpontú, Faust és Mefisztó uralja a nagy részét. Hátránya talán annyi, hogy igen hosszú.

Számomra kuriózum volt – és egyben kellemes élmény - , hogy franciául énekeltek, mivel idáig csak olasz és német nyelvű operákat láttam. Meg persze magyarra fordítottakat, de ez manapság egyre ritkább.

Miután friss-ropogós a darab (17-én mutatták be), nem találtam még kritikákat. Nem is elsősorban a másmitgondol miatt, hanem volt 4-5 olyan színpadkép, amit szívesen idéznék. De rajta leszek a témán. Amint találok valamit, utólag felrakom.

És persze mindenképp idekívánkozik a rondó is. Meg pár kép, köztük szelfi is. Ha Mefisztó szelfizhetett a színpadon, mi miért ne tehettük volna ugyanezt a nézőtéren? Naugye.