Az angolok furák. A jól ismert sztereotípiákon túl is. És mindig találkozik az ember újabb és újabb szokatlanságokkal, érdekességekkel, akárhányszor vetődik is Nagy-Britanniába.

Az, hogy a hotelekben gurulnak az ágyak, csak most tűnt fel. A kapcsolót le kell kapcsolni, hogy felgyújtsd a villanyt, a konnektorokat egy kapcsolóval be kell kapcsolni használat előtt.

A pénzük –pontosabban a tallérok- felépítése viszont tök logikus, bár először őskáosznak tűnik, ha kezébe fog az ember egy marékkal. Néhány ismérvet kell csak megjegyezni. Állítólag ezek alapján a nemlátók is meg tudják őket különböztetni (azért a réz és ezüstszínű pennyk esetében vitába szállnék ezzel a megállapítással). Na nézzük:

- általános szabály: kis pénz kis összeg, nagy pénz nagy összeg. Ez vonatkozik a vastagságra is: vastag tallér font, vékony tallér penny. A fontnál a kicsi az 1, a nagy a 2 (utóbbi kétszínű).

- penny „erősség”: réz, ezüst, szögletes. Tehát: réz kicsi 1, réz nagy 2, ezüst kicsi 5, ezüst nagy 10, szögletes kicsi 20, szögletes nagy 50 pennyt ér.

És már végeztünk is.

A sirályok evolúciójától Darwin elalélna. Korábban nem vettem észre, hogy ennyi sirály van arrafelé. Utunk során szinte mindegyik település alapzaját meghatározta a rikoltozásuk. Még London néhány kerületéét is. Ráadásul lusták és agresszívan szemtelenek. Eszükbe sem jut már halászni, az emberek kajáját lopkodják és kukáznak. Szemtanúi voltunk két bűncselekménynek is: egyik esetben egy tonhalas szendvicset, másik alkalommal egy tölcsér fagyit raboltak el a békésen sétálgató (gyanútlan) turistáktól. 

Kedvenc témaköröm a mosdók kérdése is, és most nem a WC-k lehúzhatóságának módozataira gondolok, bár egy tanulmányt az is megérne. Ahhoz vajon ki és milyen megfontolásból ragaszkodik makacsul, hogy külön legyen tűzforró és jéghideg vizes csap egy mosdón belül? Elfogadom, hogy a keverőcsap feltalálása előtt normális dolog volt a langyos vizet (pepecs munkával) magában a kagylóban összeállítani, majd abban pocskolva kezet mosni, de miért kellett ezt a tradíciót a mai napig, számtalan helyen megtartani? Olyan nyilvános WC-kben is, ahol az ember eleve negyed órát áll sorba a bejutáshoz (pedig nem pocskol senki, mindenki a hideg vizes csapot használja).

De tudok cáfolni is rögtön. Mert találkoztunk jópofa 3 in 1 készségekkel is. Ahol rosszabb esetben magunknak kell a gombokat nyomkodni, de a csúcs az, amikor csak alátartod a kezed, és már jön is magától a hab, majd a langyos víz, végül a szellő (vagy orkán), szoros egymásutánban. Mindezt fényjáték kíséri, különböző színű megvilágítással elválasztva az egymást követő fázisokat.

Aztán itt az időjárás kérdése. Azt gondolom, nem véletlenül szolgál állandó beszédtémaként. A 12 foktól a 28-ig mindennel találkoztunk utunk során. Nem beszélve az esőről. Volt szitáló, szemerkélő, szakadó, egyedül talán a vízszintesen eső walesivel nem találkoztunk (van persze külön neve, de nem jegyeztem meg, mert nem szándékozom vele közelebbi kapcsolatba kerülni a jövőben sem). De az igazán meghökkentő az, hogy ezek a dolgok akár 5 percenként váltják egymást. Amikorra beöltözöl esőkabátba, addigra már hétágra süt a nap és fordítva.

Esővíztől tocsogó napóra Hampton Courtban (muhaha).

Aztán vannak az ellentmondások. Klasszikus piros postaládát már alig-alig látni (ha igen, azt is inkább vidéken, mintsem Londonban). Piros telefonfülkét szintúgy (a mobilok megjelenése óta már senki sem használja őket), de a meglévők is rettentő lepusztultak. Az emeletes buszokhoz viszont foggal-körömmel ragaszkodnak. Ezért áttervezték, újradizájnolták, modernizálták őket, így egyre több vonalon találkozhatunk a LED-es, futurista, lekerekített modellekkel London utcáin (én imádom őket).

Legutóbb 2011-ben jártam az országban és azóta nagyon sokat fejlődött. De ez nem feltétlen pozitív. Míg Stonehenge-hez hozzátett a 2013-ban nyílt látogatóközpont (ami kicsit feltuningolja az amúgy 10 perc alatt letudható látványosságot), addig a City új épületei (amelyek a Temzéről, a Parlament felől nézve kitakarják az általam sokkal jobban kedvelt Uborkát, el kell menni egész a Towerig, hogy kibukkanjon), vagy a 2012-ben átadott, 310 méter magas (jelenleg London legmagasabb építménye) Üvegszilánk névre hallgató vaskos üvegmonstrum, számomra nem emel a város összképén, sokkal inkább rontja azt.

A City 2009-ben és napjainkban.

De mindezek maximum apró bosszúságok csupán ahhoz képest, hogy 10 nap alatt megnéztünk többek között 7 világörökségi helyszínt, megettünk egy csomó paradicsomos babot meg fudge-ot, és összevásároltunk egy rakás klassz dolgot mind a szeretteinknek, mind magunknak. Így majdnem sikerült tökélyre vinnünk a „nézz meg mindent, ami utadba esik, kóstolj meg mindent, amit megkívánsz és vegyél meg mindent, ami megtetszik” című utazással kapcsolatos elvemet.

Arról már nem is beszélve, hogy a végigszelfizett és -fotózott útnak köszönhetjük, hogy megismerkedtünk a montázsoló mobilos alkalmazással is.