A KÖN első napja szerencsésen indult. A beharangozott hűvös idő és eső ellenére rekkenő hőségben és verőfényes napsütésben vágtunk neki a túrának.

Először lovaskocsival jártuk körbe a Wekerletelepet, amelyet 1908-ban építtetett a miniszterelnök, Wekerle Sándor. Az akkori városhatáron kívül, állami pénzen létesült munkás- és tisztviselőnegyed létrehozásának célja, hogy állami alkalmazottak részére bérlakásokat biztosítsanak. A terveket Győri Ottmár készítette. Figyeltek arra is, hogy a célszerűség mellett szépészeti szempontok is érvényesüljenek, ezért a kivitelezéskor 48 féle háztípust alkalmaztak, több építészt megbízva, hogy elkerüljék az egyhangúságot. Az építkezésnél a kor legkorszerűbb anyagait és technikáit használták.

A lakóházak 70%-a földszintes (ezek a kisebb utcákban helyezkednek el 4 méteres előkerttel), 30%-a emeletes volt (a főutcákban, ezek vonalában találhatók). A Fő teret Kós Károly tervezte, az itt található épületek kétemeletesek. A telepgondnokság saját kertészetet tartott fenn. Közterületen 50 000 fát ültettek, a Fő tér pompázott a sokszínű és illatozó virágoktól. Az itteni homokos talaj kedvezett a csonthéjasoknak, a bérlők lakásonként négy gyümölcsfát telepítettek, így 16 000 fa került a kiskertekbe. A kerítések mellé pedig ribizlibokrokat ültettek.

Négy iskolával (és a hozzá tartozó óvodával) rendelkeztek. Korábban, amikor a gyerekek száma akár a 8-10-et is elérte családonként (mindezt 40 nm-en), 22 000 fő, manapság 11 000 ember él ott.

Ezután az Állatorvos-tudományi Egyetemre vitt az utunk, egy rendhagyó campusnéző túrára. Megismerkedtünk a Steindl Imre (Országház) tervezte épület történetével, építészeti, iparművészeti remekeivel, köztük a Zsolnay kerámiákkal és Róth Miksa üvegablakaival.

Az utóbbi két művész köti össze túránk következő állomását az előzővel, a Párizsi Nagyáruházhoz, azaz a volt Divatcsarnokhoz mentünk ezután.

Lotz termét senkinek sem kell bemutatni, de hogy a tetőről milyen pompás kilátás nyílik Budapestre, azt szerintem kevesen tudják.

A napot a Rendőrmúzeumban zártuk, amit a hétvége csúcspontjának kiáltottunk ki utólag.

Részt vettünk tárlatvezetésen az állandó kiállításon, ahol megnézhettük Rózsa Sándor koponyatetőjét, megismerkedtünk Kiss Bélával, az első magyar sorozatgyilkossal. Ő a hírhedt cinkotai asszonyirtó bádogos, aki hét nőt csábított el, ölt meg és rejtett fémhordóba a saját háza fészerében, hogy utána hónapokig gondtalanul dorbézolhasson a pénzükből. A kegyetlen gyilkosságokra csak 1916-ban derült fény, egy évvel azután, hogy egy szerbiai fogolytáborában elhunyt, miután az első világháború kitörésekor besorozták a Monarchia seregébe.

Pontosítottuk Matuska Szilveszterrel kapcsolatos ismereteinket is (nem a biatorbágyi viaduktot, nem a bécsi gyorsvonatot robbantotta fel, hanem a sínpár néhány méteres szakaszát, ennek következtében siklott ki a vonat és halt meg 22 ember).

Megtudhattuk azt is, hogy az ujjlenyomat szakszerű elnevezése bőrfodorszál rajzolat.

Ezután meglátogattuk a mosonyi utcai lovaskörletet, ahol a kiképzett rendőrlovak laknak.

Volt még Dianás cukorka és/vagy konyakmeggy elfogyasztása utáni alkoholszondáztatás, tenyérlenyomat vétel, részeg szemüveg kipróbálás, illetve be lehetett öltözni a rohamrendőrök felszerelésébe (súlyos, meleg, ormótlan, le a kalappal a viselői előtt).

Ez a program remek volt. Informatív, szórakoztató, az előadók és animátorok nagyon kedvesek, készségesek és lelkesek.

Sajnos a kriminalisztikai kiállítás zárva volt (így nem láthattuk Kántort sem), ezért mindenképp vissza kell még ide látogatnunk a későbbiekben.

A vasárnap esővel indult, de amikorra a Színháztörténeti Múzeumhoz értünk, megint szép idő lett. Nem is gondolná az ember erről az egyébként nem látogatható épületről, hogy a zajos Krisztina körútról belépve micsoda értékeket rejt.

Az eredetileg földszintes palotát 1830-ban építtette Áldásy Antal budai várkapitány. Lánya, Mária 19 évesen ment férjhez a 40 éves Clark Ádámhoz, akivel annak haláláig szintén itt éltek. Az U alakú épület amfiládos elrendezésű volt, azaz a szobák egymásból nyíltak.

Az 1930-as években bővíttette ki Áldásy Antal unokája emelet ráépítéssel, klasszicista-copf stílusban. Az épületet és a teraszt kör alakú télikert kötötte össze.

A múzeum 1952-ben költözött az emeletre, a 80-as években kapták meg a földszintet is. A táncművészeti és a minőségi (nem vásári) bábjátszással kapcsolatos gyűjteményükre a legbüszkébbek. Komoly könyvtárral rendelkeznek, továbbá kézirattárral, film, fénykép, plakát, jelmez, stb. gyűjteménnyel.

Belepillanthattunk például a Nemzeti Színház büntetőkönyvébe, amelyben feljegyezték, hogy a színházi dolgozók (köztük Laborfalvi Róza) milyen vétségeket követtek el és azért milyen büntetést rótt ki rájuk a színház „statáriuma”. Átlapozhattuk Karády Katalin személyes fotóalbumát (benne fürdőruhás képekkel), illetve megnézhettünk kézzel írt színdarab rendezői példányt, vagy jelmezek szabásmintáját tartalmazó szakkönyvet is.

Összességében megint színesre és élvezetesre sikerült az idei Örökségnapi programunk is. Voltak melléfogásaink (a tetőtér beépítések témaköre is ez a kategória), de ezekre boruljon a feledés jótékony homálya.

Mondanám, hogy megyünk jövőre is, de túl nagy a konkurencia. Ugyanezen hétvégén volt a Nyitott Templomok Napja és a Színházak Éjszakája (a Nemzeti Vágtát már nem is említem, mert az hidegen hagy és csak a közlekedésünket nehezítette). Fél szívünket otthagytuk az Andrássy úton, amikor a Párizsi Nagyáruház apropóján arra járva, ízelítőt kaptunk az Operaház aznap estére tervezett produkciójából, illetve nagyon sajnálom, hogy nem tudtam részt venni az Átrium Film-Színházban megtartott Ed Is On koncerten sem.

Egyedüli megoldásnak az tűnik, hogy klónoztatjuk magunkat. Hogy fel tudjuk habzsolni mindazt a kulturális ínyencséget, amit kedvenc városunk felkínál és elénk tálal.