Miért pont Hamlet? Miért ez Shakespeare legnépszerűbb, legismertebb darabja, miért ez a szerepek szerepe? Az a gond, hogy a mai fejemmel nem értem. Azt viszont tudom, hogy annak idején irodalomórán legalább egy héten keresztül Hamleteztünk, és akkor imádtam. Olyan Shakespeare összes kiadásom volt, amiben minden műnek gyakorlatilag minden sora be van csillagozva és lábjegyzetelve, tele van magyarázatokkal, és emlékszem, teljesen odáig voltam, meg vissza, hogy milyen komplex az egész, egyetlen mondat hányféleképpen érthető, és hogy Shakespeare egy zseni. A mai fejemmel olvasva azt látom, hogy szenvednek jobbra, kínlódnak balra, morfondíroznak hosszan, aztán SPOILER mind meghalnak. Változik az ember.

Az is igaz, hogy az elemző olvasás most kimaradt. És miután egyszer régen ez a jelenség megérintett engem, most sem hagy nyugodni, hogy akkor miért, és most miért nem. Ez nagyobb utánajárást és a jegyzeteim felkutatását jelenti, úgyhogy most a műelemzés kimarad. Gondolom, hogy nagyon bánjátok.

Úgyhogy most csak arról fogok írni, hogy milyen volt ez a Hamlet. A szokásos csapongó módon.

A képet a Barbican oldaláról vettem, mert jó.

Összességében: kétségtelenül Hamlet volt. A tévében nemrég látott, Kenneth Branagh-féle verzióhoz képest sokkal jobb (én ezt az egyet láttam Hamletből életemben, slusszpassz). Kicsit elmentek modern irányba, de közben mégis megmaradt klasszik, szerintem ez ügyes. A díszleteseknek meg a jelmezeseknek pirospontok járnak mindenhova, külön nagyon vicces volt a berobbanó fekete konfettiáradat az első felvonás végén. A rendezés okés, helyenként az ötletek kreatívak és szépen illeszkednek, egy-két helyen (pontosan kettőn) viszont olyan idiótaság volt, amit nem tudok hova tenni, azzal ki is zökkentettek, kár érte.

Jelenetek: ja, meg voltak cserélve, de könnyebb volt így a megértés, úgyhogy nem volt ezzel gond. A felosztás lehetett volna ügyesebb, nem véletlen, hogy leszívott az első félidő (emiatt írtam hogy: anyám, borogass), 1 óra 50 perc volt, míg a második félidő ennek csak a fele, és ebben volt majdnem minden eksön. SPOILER a végén 5 perc alatt meghal mindenki. 

Szöveg: brutális. Mondom. Nekünk a teljes lenni vagy nem lenni monológ kötelező kívülrőltudós volt (az egész), és magyarul is szenvedtem vele, nem hogy angolul. És akkor még a különböző akcentusokea is figyelni, extra fárasztó volt. Tudom, tudom, acting, meg ez a dolga, ezért fizetjük stb., de mégis megemlítem, röhejes, ahogy ezt a kegyetlen szöveget Benedek úgy fossa magából, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember így beszél. Egyébként nagyon sokat számított, hogy valaki ezt csak így csípőből, természetesen tolja, vagy pátosszal. Nekem pont azokkal voltak gondjaim, akik megpróbáltak nagy Shakespeare színészek lenni. Szövegértésileg is, és színészileg is.

Benedek: ez egy tehetséges pali, csak hagyni kell érvényesülni, és most hagyták. Jól néz ki, jó kondiban van, satöbbi. Vígjátékban is játszhatna egyszer tényleg, annyira jól áll neki. Ez is a munkaköréhez tartozik, ezért nem kell elájulni tőle, de akkor is bírom, ahogy egy pillanat alatt vált műfajt.

Többiek: aszongyák a kritikák, és egyetértek, Benedek teljesen más szférában játszik, mint mindenki más. De szerintem voltak azért nagyon jó co-starok, kiemelném Polonius bácsit (őt szerettem második legjobban), anyut, Opheliát, vagy akár a sírásót. Szerintem Rosencrantz és Guildenstern is jók voltak. Egyébként én úgy láttam, mintha kétféle színész lenne a színpadon, és nem teljesen értem, miért volt ez ilyen feltűnő, vagy csak nekem volt feltűnő? Az egyik féle színész A Shakespeare Színész, aki kiáll, és jó patetikusan előadja az előadnivalót, és utána cselekszik (pl. én most megiszom ezt a serleg bort - mondja, majd odamegy az asztalhoz, felemeli a serleget és megissza a bort), és a másik, aki össze tudja hangolni a beszédet a cselekménnyel. Ez most eléggé sarkított példa volt, de amire konkrétan emlékszem, az az a jelenet, amikor Laertes indul Franciaországba, és előtte kioktatja Opheliát, hogyan kell viselkedni. Mellettük van egy fél színpadot betöltő asztal, és Ophelia éppen valamit fotóz, és ott guggol az asztal mellett. Laertes meg odaáll mellé, mint egy szerencsétlen f....., és mondja a szövegét. Álldogálva. Nagyon laza. Két percig drukkoltam neki, hogy üljön már le az asztal szélére, vagy üljön le a lány mellé a földre, viselkedjen már természetesen. Végül leült az asztal szélére, és minden annyival jobb lett. A másik nagy monologizáló az Claudius (pedig Ciarán Hinds azért elég nagy név, de itt, mintha nem is lett volna ott), akinél még a berobbanó fekete konfettik is félelmetesebbek. Nekem egyértelműen ő volt a leggyengébb láncszem a darabban.

Bezzeg Benedeknek pl. a díszlet használatával sincsenek gondjai. Ő duma közben tud öltözni, táncolni, színpadot rendezni, kicipelni egy másik színészt (közben egyszer seggrecsüccsent, hogy direkt vagy véletlen, mindegy, nem akasztott meg semmit), félmaratont lefutni, durva. Tessék, itt Rosencrantzzal (vagy Guildensternnel) dumcsizás közben lenyom egy tangót.

Az asztalra fellépésből még nem csináltak gifet a csajok? Pedig kellene, mert nem értem, hogy csinálta.

A két hülyeség: Hamlet véletlenül megölte Poloniust, úgyhogy körbekergetik a palotában. Valaki azt írta, ez a jelenet olyan, mint a Scooby Doo klasszikus ajtóról ajtóra rohangálós jelenete. Igen, tényleg olyan, nem értem mi szükség volt rá. A másik hülyeség, mikor Hamlet megöli Laertest, és elkezdenek lassított felvételben játszani, és a körülöttük lévők lassítva táncolnak. Jáj. Remélem ez valami kódolt kikacsintás volt valakinek, mert egyébként... jáj.

Közönség: nagyon konszolidált volt. Végig néma csönd, köhögni sem mert senki. Egészen más összetételű közönségre számítottam, de körülöttünk például sok 40+ 50+ 60+ házaspár volt, és a darab végén a leghangosabb BRAVO BRAVO a pasiktól jött. De volt ám sikongatás is rendesen. Kint a művészbejárónál is nagyon szépen, kulturáltan vártak, viszonylag csöndben is voltak.

Barbican: aki még nem látta, egyszer érdemes megnézni azt a városnegyedet, meg azt a Barbican központot. Mint egy bazi, csúnya szoci űrállomás vagy méhkaptár, barátságtalan és sötét és mindenfelé kanyarog és wááááh. Majdnem elkeveredtünk abban a labirintusban.

Ha legközelebb Londonban járunk, én tuti kinézek valami darabot megint, mert buli, ha meg egy Kamberbecs Benedek-féle is játszik benne, az bárminek felhúzza az élvezeti értékét 30-40-50 százalékponttal.