Shakespeare halálának 400. évfordulójára a brit Royal Shakespeare Company nagyszabású gálaestet szervez. A Shakespeare Live! című előadás emléket állít az angol dráma legnagyobb alakjának; Gregory Doran rendezésében világhírű művészek ünneplik Shakespeare szellemi örökségét. Az est házigazdája David Tennant lesz, a fellépők között pedig ott lesz Sir Ian McKellen, Helen Mirren és Benedict Cumberbatch.

Az eseményt az Uránia élőben közvetíti, jegyek korlátozott számban még elérhetőek.

S a nagy sikerre való tekintettel májusban az Uránia ismét műsorra tűzte azt a Hamlet előadást, amit mi  tavaly Londonban Vikivel láttunk. A két vetítésre az összes jegy elkelt.

S ilyenkor azért örül a kis szívem, hogy erre is van igény.

Miért pont Hamlet? Miért ez Shakespeare legnépszerűbb, legismertebb darabja, miért ez a szerepek szerepe? Az a gond, hogy a mai fejemmel nem értem. Azt viszont tudom, hogy annak idején irodalomórán legalább egy héten keresztül Hamleteztünk, és akkor imádtam. Olyan Shakespeare összes kiadásom volt, amiben minden műnek gyakorlatilag minden sora be van csillagozva és lábjegyzetelve, tele van magyarázatokkal, és emlékszem, teljesen odáig voltam, meg vissza, hogy milyen komplex az egész, egyetlen mondat hányféleképpen érthető, és hogy Shakespeare egy zseni. A mai fejemmel olvasva azt látom, hogy szenvednek jobbra, kínlódnak balra, morfondíroznak hosszan, aztán SPOILER mind meghalnak. Változik az ember.

Az is igaz, hogy az elemző olvasás most kimaradt. És miután egyszer régen ez a jelenség megérintett engem, most sem hagy nyugodni, hogy akkor miért, és most miért nem. Ez nagyobb utánajárást és a jegyzeteim felkutatását jelenti, úgyhogy most a műelemzés kimarad. Gondolom, hogy nagyon bánjátok.

Úgyhogy most csak arról fogok írni, hogy milyen volt ez a Hamlet. A szokásos csapongó módon.

A képet a Barbican oldaláról vettem, mert jó.

Miután az előadás és Benedek teljesítményének minősítésére ezidáig csak az "Anyám, borogass!" felkiáltás hagyta el ajkait (ami ugyanúgy tükrözhet csalódást, mint elragadtatottságot), még eldöntésre vár, hogy most akkor irigyeljük vagy sajnáljuk, sírjunk vagy nevessünk. Reméljük, idővel oszlik a homály. Egy biztos: Viki és Benedek egy időben volt egy helyen. És ez a lényeg. A többi körülmény igazából mellékes is.

Olyan, mint a magyar narancs. Kicsi is, savanyú is, citromsárga, de...a MIÉNK