Nem tudom, van-e arra egzakt definíció, hogy mi számít modernnek. És amikorra azt végigolvassuk, nem avult-e el máris? Vagy az érthetetlen, nonfiguratív, zatykula a modern? De akkor miért szeretem például a szürrealizmust, vagy az op-artot mégis annyira? És tényleg: hol a határvonal az öncélú, idétlen magamutogatás és a jópofa, értékelhető és becsülendő kortárs művészet között?

A Műcsarnokban épp futó tárlatok között egy fal, vagy egy függöny választja el az ég és földet. Számomra. Míg az egyik teremben a fejem fogom és az arcom kaparom a kiszuperált vállfák, a több kilónyi, bedobozolt cigicsikk (hú mennyi és mennyi koporsóba verhettek ezekkel szöget), illetve az újraértelmezett tulipános ládák között, addig egy helyiséggel odébb tátott szájjal, megbűvölten, gyermeki rácsodálkozással rohangálok teremről teremre, vagy ülök épp negyed óráig tartó hosszú, méla lesben, hogy levadásszam a fényt.

1982-ben jártam Schöffer kiállításon legutóbb. Azt már nem tudom, hogy kerültem én 14 évesen modern művészetekkel foglalkozó tárlatra (az anyatej lehet a ludas, amivel a kultúrát cucliztam magamba hehehe), csak arra emlékszem, hogy kaleidoszkóp, meg fény, meg mozog és hűha.

Így amikor hírét vettem, hogy Schöffer retrospektív nyílik a Műcsarnokban, borítékolható volt a jelenlétem.

A kezdeti, útkereső korszakát bemutató résznél, ahol többek közt festékpisztollyal és ingával festett, Chagallt, Dalít, Mirót, Szász Endrét idéző képeknél kispajtásom még „hova hoztál?" méltatlankodó fejcsóválással indít, a fénnyel megfestett, statikus szobroknál már elbizonytalanodik, a kinetikus művek hatása alól pedig már végképp nem tudja kivonni magát. Én lecövekel előbbiek előtt, nézem a különböző megvilágítás hatására képződő árnyékokat, ő már a következő teremből rohan vissza „ezt nézd meg-ezt nézd meg” felkiáltással.

Amikorra odaérek, kihuny a varázs, a terem sötét és csendes, de nem adom fel. Tovább megyek, de mindig vissza-visszaszaladok, ha zajt hallok vagy fényt látok.

Aztán elunva a rohangálást (ami már a teremőr bácsit is kizökkenti közönyéből), visszamegyek és letáborozok a mozgó szobrok termében, türelmesen és kitartóan várva a negyed órás szünet végét. Másoknak is feltűnik a makacs elszántság, és „egy bolond százat csinál” alapon ők is maradnak. Végre felgyúlnak a fények, aminek hatására a tárgyak kilépnek önmagukból, és számtalan árnyképükkel kitágítva a teret alkotnak művészi egységet.

A krómozott szobrok életre kelnek, szórják a rájuk irányított fényt 100 felé, pörögnek, forognak, surrognak egyéni koreográfia szerint, aztán egyszerre, együtt mindahányan.

Közben társnőm is befut izgatottan újságolva, hogy a következő terem tisztára Jetson család és büszkén mutogatja az űrbéli épülettervekről készült fotóit, amelyek stílusa futurista retro, mert egyszerre nagyon modern és formabontó, meg avittos, 60-as évekbeli is.

Aztán jön Schöffer életének utolsó, azaz Tünde korszaka, ahol a jobb oldalára lebénult mester a bal kezével, és már csak számítógéppel képes festeni, fiatalkori zsengéi stílusára hajazó műveket.

Na ezt várom én a művészektől. Ragadjanak magukkal, gyakoroljanak rám olyan hatást, amitől tátva marad a szám és wow.

Mindegy, hogy az egy no name, a barlang falára rajzolgató ősember, vagy egy 20. századi, fénnyel és árnyékkal festő, mobil szobrokat készítő művész. Nálam ez az értékmérő, nem a kimitmond.

Nicolas Schöffer az egyik megteremtője az 1950-es években születő kinetikus művészet egyik ágának, a tér-, idő-, fénydinamizmusnak, ő hozta létre a kibernetikus szobrászatot. Egyaránt volt szobrász, festő, építész, várostervező, videoművész, számítógépes grafikus, egyetemi professzor, művészetteoretikus. Alkotásai ma ott találhatók Európa és Amerika számos nagyvárosában.

Schöffer Miklós Kalocsán született 1912. szeptember 6-án, és az érettségiig itt is nevelkedett. Sokoldalúan művelt szülei támogatták művészi ambíciói megvalósulását, ám az egyetemi végzettségből nem engedtek. Édesapja nyomdokain haladva ezért elsőként a jogi kart végezte el. Ezt követően beiratkozott a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi Istvánnál is tanult egy ideig.

1936-ban, 24 évesen került Párizsba, ahol folytatta tanulmányait, először festőként kereste a helyét a fény és a modern művészetek fővárosában. Kezdetben expresszionista, majd szürrealista képeket festett. Mindeközben volt vasöntödei munkás, földműves, és éjjeliőr, hogy világos nappal dolgozhasson születő művein.

Korai munkái annyira kevéssé ismertek, hogy még feleségének is csak néhány évvel halála előtt mutatta meg azokat.

Alkotói munkássága 1947-től kezdett kiteljesedni. Elsőként konstruktivista jellegű térplasztikákat és reliefeket készített, ahol találkozott a tér és a mozgás összefüggő problematikájával. Ekkortól kezdett a térrel, úgynevezett térdinamikus konstrukciókkal foglalkozni, majd jöttek a fénydinamikus és az idődinamikus alkotások, melyek ötvözik a plasztikát a fénnyel, a mozgással, a hanggal, az idő múlásával.

A tudomány és technika fejlettsége révén minden művészi elképzelését megvalósíthatta.

Állította, életére legnagyobb hatással nem egy másik művész volt, hanem Norbert Wiener, a kibernetika feltalálója. A mozgó, világító, hangokat adó szobrokat és installációkat hol mérnökökkel, hol építészekkel, hol zeneszerzőkkel, hol táncosokkal közösen készítette.

Schöffer több nagy középület – például a Pompidou Központ, a Bastille Opera vagy a Les Halles – építészeti pályázatára is nyújtott be terveket.

1968-ban Schöffer Miklós már mozgó szobraiért kapta meg a Velencei Biennále nagydíját és lett világhírű, immár Nicolas Schöffer néven.

1982-ben beválasztották a Francia Akadémia Szépművészeti Tagozatába. Széleskörű munkásságát a francia állam a legrangosabb kitüntetésekkel, Becsületrenddel jutalmazta.

1976-ban tért haza először Kalocsára. 1980-ban itt, egykori szülőházában nyílt meg a Schöffer Múzeum, melynek alapját az a gazdag, az életmű minden periódusát felölelő anyag teremtette meg, melyet egy évvel korábban maga a művész adományozott szülővárosának. 1980-ban a Chronos 8 fénytorony terveit ajándékozta Kalocsa városának, melyet 1982-ben állítottak fel a buszpályaudvarnál.

Egy betegség következtében az idősödő Schöffer nem tudta többé használni a jobb kezét. Alkotó munkáját azonban nem hagyta abba. 1985-től kezdődően olyan alkotásokkal kísérletezett, amelyeket bal kézzel is el tudott végezni. A korábban is alkalmazott grafikai eszközök mostantól egyedülivé váltak művészetében. A képzőművészet történetében igen korán Macintosh számítógépét is bevonta kutatásaiba.

1992. január 8-án hunyt el Párizsban, montmartre-i műtermében.

A KINETIKA kifejezés a görög kineo (mozog, mozgat) szóból ered. Az irányzat legfontosabb jellemzője, hogy a művészet történetén végigvonuló mozgásillúziót valódi mozgással váltja fel. A kinetikus művészeti alkotások lényege a dinamikus mozgás, az átalakulás. A levegő, az érintés, a hő által – vagy Schöffernél a gépi meghajtásból – létrehozott mozgásból születik a mű, amelyeket gyakran különféle hang- és fényeffektusokkal egészítenek ki.

Tágabb értelemben ehhez az irányzathoz tartoznak a látszólagos, virtuális mozgást előidéző alkotások is, melyek az optikai hatásokra, illúzióra építenek (például Victor Vasarely op-art művészete).

A KIBERNETIKA komplex szerkezetek és rendszerek vezérlésével és szabályozásával kapcsolatos matematikai-logikai törvényszerűségeket feltáró tudomány. A kibernetikát Norbert Wiener matematikus „találta fel” 1946-ban. Olyan rendszereket vizsgált, amelyek a külvilággal való kölcsönhatás során változnak, képesek reagálni a környezetük változásaira. Ennek feltételeként pedig észlelik a külvilág hatásait, vagyis információt tudnak felvenni és feldolgozni.

Tágabb értelemben olyan programozott művekről van szó, melyek viselkedése (azaz mozgása) interaktív: nem csupán „leketyeg” egy folyamat, hanem az alkotások kibernetikusan „válaszolnak” az embernek, intelligens párbeszéddel áttörik a határt művészet és a valóság között, valamint a gép és az ember között.

A kibernetika elméletével való találkozás döntő hatással volt Schöffer gondolkodására. E tudomány eredményeit elsőként használta fel a művészetben, majd az 1960-as években több európai kinetikus művész alkalmazta azokat, hogy a nézőt a mű aktív alakítójává, társalkotójává tegye.

A Műcsarnokban nemrég nyílt életmű-kiállításán csaknem 80 alkotás látható, ami nemzetközi szinten is egyedülálló, mert a művész özvegye ritkán ad kölcsön fontos munkákat az életműből, ezen a tárlaton viszont Schöffer egész pályája végigkövethető legjelentősebb alkotásain keresztül. A kiállítás döntően a művész egykori műtermében, az özvegye tulajdonában lévő kibernetikus szobrokra épül, s a tárlat megvalósításában aktív szerepet vállalt maga Eléonore Schöffer is.

A kiállítás 2016. január 31-ig látogatható.