Fiatalon nagyon furcsa a viszonyunk az öregséghez. Emlékszem, tinédzser koromban úgy gondoltam a harmincasokra, mint aggastyánokra, akiknek már nem érdemes tartós tejet vásárolniuk. Aztán amikor elkezdtem dolgozni, azon mérgelődtem, hogy korosodó kolléganőim tépkedték fel az ablakot és engedték rám órák hosszat a mínuszokat, télvíz idején.

A halállal meg főleg ki gondol? Aztán jön egy döbbent pillanat (akár volt osztálytársnőd/barátnőd korai halála, akár közeli hozzátartozód hirtelen elvesztése), amikortól nem tudsz többé nem tudomást venni a dologról és elkezd komolyabban foglalkoztatni a mulandóság.

Az öregedés folyamatának megértéséhez talán az kell, hogy elérd a negyvenet, amikor a felfoghatatlanra ocsúdsz, hogy elrohant 10-20 év, és te észre sem vetted. Innentől az élet egyre csak gyorsul - te pedig egyre lassabb leszel. Jelezni kezd a szervezeted is, már neked van folyton meleged, és te nyitogatod az ablakot fiatalabb kolléganőid őszinte örömére.

Lehet ezt tragikusan felfogni, letargiába zuhanni és drámázni fölötte, vagy iróniával és keserédes humorral kezelni, mint Paolo Sorrentino teszi az Ifjúságban.

Ez a film nagyon szép. Gyönyörűek a képek és a beállítások. És itt nem csak a szépséges alpesi tájra gondolok, hanem olyan lélegzetelállító vagy mókás nézőpontokra, mint például a medencében fekvő testek vízfelszínhez közeli felvétele, ahol a fej elválik a testtől a fénytörés következtében.

Szép a zene is, megtalálható benne a Házibuli retro főcímdala és lélekemelő operaáriák is.

És balzsam a léleknek. A két öregúr önironikus viccelődése állapotuk fölött, vagy az, hogy egyikük nem létező betegségeket füllent magáról a másiknak, akinek tényleg csomó nyavalyája van, hogy könnyebben viselje ezeket, mind-mind szívbe markol.

Tele van olyan művészi (és nem művészieskedő!) momentummal és szimbolikával, ami teljesen érthető, átjön a mondanivaló, nagyon a helyén van. Akár Caine nyugalmazott karmesterének jelenetét említhetem, aki ugyan leszámolt a nyilvános szerepléssel, mégis a zene az élete. A természet minden rezdülése szimfóniaként hatol az agyába és nagyzenekarként dirigálja a réten legelésző tehenek kolompjainak sokaságát.

Ugyanígy Keitel filmrendezőjének vízióját, amikor felsorakozik előtte (talán a közelgő véget is előre vetítve) életének és filmjeinek minden fontos női szereplője. De ki ne felejtsem a Szent Márk teret elborító vízen átívelő pallón történő átsétálós álomképet se.

Sok a meztelenség, de nem a pucérkodás. Kontrasztok fiatal és öreg testek közt, zummok, amelyek megmutatják a ráncokat és öregségi foltokat. Mindez nem öncélú polgárpukkasztás, nagyon is szükséges eleme és része a témának. Az arány jól eltalált, a nézőpont teljesen érthető, nincs undor, sem szexuális töltet.

Az élettapasztalatra való utalás is nagyon szép és indirekt: Keitel figurája már akkor látja a két civakodó szerzőtárs viszonyának jövőbeli alakulását, amikor bennük még nem is tudatosult, hogy vonzódnának egymáshoz. Az egész filmre jellemző amúgy ez a spontán, finom történetvezetés. Nézed a lenyűgöző képeket, hallgatod a fülbemászó muzsikát és azon kapod magad, hogy közben romba dőltek vagy véget értek életek, felszínre, kimondásra és feldolgozásra kerültek évtizedes sérelmek, megoldódtak sorsok.

Hogy Jane Fondát miért jelölték Globera, nem értem, de itt vége is a fanyalgásnak.

Mind a két nagy öreg, mind Rachel Weisz igazán remek. De én a legjobban Paul Danonak örültem, aki végre nem retardált vagy pszichopata, hanem helyes és érzékeny.

Aki a többieket, főleg a két öregurat figyelve, szinte észrevétlenül rátalál önmagára.

Ez a film kiemelkedik az idei felhozatalból, különösen az elmúlt pár hónap vacakságai közül. Lassú folyású, komótos, de egy percig sem unalmas. Azon is gondolkodtam, hogy talán kell előbb pörgős életet élni ahhoz, hogy vágyni tudjunk a lassulásra, a nyugalomra, a csöndre. Vagy csak el kell ütni a negyvenet. Nem tudom. De azt igen, hogy ez egy nagyszerű film. Még ha nem is hozta el számomra azt a katarzist, mint amit Paolo Sorrentino méltán agyondíjazott alkotása, A nagy szépség.

Az mindenképp közös bennük, hogy mindkét film szinte az összes érzékünkre nagyon intenzíven támad egyszerre: mondanivalójuk a látásunkon, hallásunkon, érzelmeinken és értelmünkön bezúdulva ivódik belénk.

Hajnicska, mit gondolsz róla? Ajánlanád megnézésre?