Pedig itt nincsenek szenvelgések, csak olyan piszlicsáré problémák, hogy a fogadótól a budi több tíz méterre van és meg kell oldani valahogy a biztonságos odajutást a hófúvásban, vagy azt, hogy ne tépje fel az orkán erejű szél az ajtót (két deszkás a szélerősség ugyanis). Nincsenek belassult képsorok, művészi fényképezés, mégis érezzük a jeges szelet az arcunkon (bár annyit hadd spoilerezzek, hogy pucérkodás a hóban itt is lesz).

Az idő jelentős részét Minnie úri szalonjában töltjük, ahová a díszes társaság a cudar idő miatt szorult be és tíz kicsi néger stílusban haladunk előre a cselekményben. Itt aztán nincsenek szófukarok, egy perc sem telik el csöndben. Megy a szófosás, röpködnek a poénok, fröccsen a vér és ugrálunk az időben.

Valahogy Christoph Waltz most kimaradt a szórásból, de szerepkörét, az elegáns, finomkabátos, sima modorú vándorhóhért Tim Roth kiválóan betölti.

Channing barátunk franciául hódít és Kurt Russell is nagyon jó.

A legcudarabb Jennifer Jason Leigh sorsa, aki boxzsákként tűri az ütéseket, vérben, hányásban és agyvelőben tocsog, de persze mindezt olyan tarantinosan kell elképzelni.

És bár messze nem ez a legjobb filmje, nem fogunk belőle sokat idézni, de nekem mégis tetszett.