Ugyanis az öreg Roki Balboka annyira aranyos, esendő és emberi, hogy képtelenség neki ellenállni.

Annyi megható és felemelő pillanat van ebben a filmben, amit magam sem gondoltam volna. Mert hogy egy (újabb) bokszfilmről beszélünk. Amit meg amúgy egyáltalán nem szeretek (Gyllenhaal Mélyütése például cseppet sem érintett meg). De létezik a sportnak és az érzelmeknek az a kombója, amire önkéntelenül kitárom a szívem és csak sodródok a történettel és a szereplőkkel. És a Creed pont ilyen.

Adonis Creed, Apollo Creed balkézről született fia (jók ezek a mitológiai nevek), aki anno Rocky ellenfele, majd barátja volt. A fiú indulatkezelési problémákkal küzd, rengeteg feldolgozatlan érzésből eredő feszültség munkál benne. Gyerekkorát (anyja korai halála után) nevelőintézetben töltötte, társaival rengeteget bunyózott. Innen veszi magához kamasz korában híres apja özvegye, és igen jó anyagi körülmények között neveli tovább. Felnő, megpróbál beilleszkedni egy, a társadalmi státuszának megfelelő munkahelyre, de képtelen itt megmaradni. Dolgozik a vérében a bokszgén, mindenképp ebben a sportban látja jövőjét. Ezért elmegy Rockyhoz, hogy tőle tanuljon.

És van is mit tanulnia. Mert amíg az ellenfél edzője „üsd, vágd, nem apádra” buzdít, addig Rocky taktikára, a psziché megerősítésére, önfegyelemre és az indulatok megfékezésére.

Tulajdonképpen a film sztorijában nincs semmi különös, semmi, amit ne láttunk volna már. Viszont csupa olyasmi van benne, amit akárhányszor szívesen nézünk. Barátság, kitartás, szívósság, önmagunkon és a minket visszahúzó koloncokon való túllépés, egymás felemelése, nagynevű elődhöz méltóvá válás.

Stallone és Jordan közt veszettül működik a kémia és szerintem ez a kulcsa mindennek. Meg az, hogy nem tolják túl sem az érzelmeket (nem csöpög minden a nyáltól), sem a naturalista brutalitást (nem tocsog minden a vértől). Rocky egyfajta apafigurává avanzsál Adonis életében, ami hiányzott egész gyerekkorából. Megható szeretet alakul ki köztük, amit olyan mértéktartással fejeznek ki egymás iránt, illetve mutatnak be nekünk, hogy többször megkönnyeztem.

Ügyesen vezetik fel Rocky előéletét is, nem tolják középpontba, nem hájpolják túl, viszont azon generációk számára is egyértelmű lesz ki ő, akik korábban nem találkozhattak még vele. Nem utolsó sorban felébreszti az érdeklődést az előzmények iránt, így pótolható Stallone pályafutásának talán legikonikusabb sagaja, ha valaki életéből kimaradt (én meg szerintem újra fogom nézni, mert gyerekkoromban nagyon szerettem). Ugyanolyan intelligens arányérzékkel építenek a nosztalgiára, mint a Star Wars 7, ami itt is nagyon jól működik.

Anélkül teremti újra az edzőtermek sajátságos atmoszféráját, hogy az poros vagy avittos lenne. Sőt. Az egyik legviccesebb jelenet, amikor Rocky leskicceli egy papírra Adonis edzéstervét, amit ő lefotóz és már menne is tovább. Rocky próbálja rátukmálni a papírfecnit, Adonis meg közli vele, hogy nem kéri, mert már feltette a felhőbe, amire az öregúr csak értetlenül hümmög és forgatja a szemeit.

Sok a megható jelenet. Amikor például Rocky a kemo alatt a kórházban edzi a fiút. Vagy Adonis megy őt látogatni, és a környék motoros feketéi kísérik az úton (itt maga a fényképezés is gyönyörű nem mellesleg) az ő, és a Rocky iránti respektjüket kifejezendő.

Meg egyáltalán, ahogy a két férfi küzd és erősíti egymást, Rocky Adonist a sportban, viszont pedig a halálos kórral való küzdelemben. Vagy amikor a mostoha egy, a papáéval teljesen megegyező nadrágot küld a „fiának” a nagy meccs előtt.

Van szerelem is, de ez is csak finoman, ami szépen belesimul a kerekegészbe.

Szóval ez a film engem megvett kilóra. Pedig egy ugyanolyan áthidaló résznek tűnik, mint Star Wars esetében a heteske. Nyitva marad Rocky sorsa, és miután (szerencsére) nem úgy végződik, mint ahogy azt egy hasonló filmnél várnánk, elég sanszos, hogy a stafétát Rocky nem a saját magvának, hanem Apolloénak adja tovább. Magyarán: várható még folytatás dögivel.

És lehetne persze fanyalogni, meg keresztkérdéseket feltenni. Hogy kerülhet az élmezőnybe olyan valaki, aki felnőtt korában kezdi a sportot? Miért várt olyan sokáig Apollo özvegye, hogy magához vegye a férje zabi fiát? Mitől gondolta meg magát idővel?

Mindezek ellenére én ezt a filmet kapásból elcserélném például Carollal az Oscarért versengők közül. Stallonéról meg már leírtam a tutit a címben.

Jadának meg abban van igaza, hogy például ez a Jordan srác simán beférne (netántán az „isteni” Fassy helyére, bár most igazságtalan vagyok, mert Jobsot még nem láttam, de például Pulykival vagy Sájálábáffal ellentétben én őt még soha, semmiben, még csak említésre méltónak sem, soha, semmiben, egyetlen percre sem, míg a másik két nemkedvencre már legalább egyszer sikerült rácsodálkoznom) a legjobb főszereplők közé.

Hogy Will Smith-re is áll-e ez a megállapítás, na arról majd egy másik alkalommal fogok nyilatkozni.