Asimov gondolkodni és kételkedni tanít. Felvet olyan problémákat, illetve ad rájuk olyan frappáns magyarázatokat, amelyektől homlokunkra csapunk, hogy, hát de tényleg.
Vagy csak simán ismeretterjeszt. Szórakoztatóan. Érthetően.
Asimov önreflexív és jó fej. Hitelét a tudományos háttere adja. És akkor a sci-fiket még szóba sem hoztam (kedvenc novellája itt olvasható).
Asimov elképesztően termékeny volt. Ha valaki fel akarja dolgozni az életművét, jó pár évre biztosít magának elfoglaltságot. De nem is erre bíztatok. Csak legalább egy kis kóstolóra.
Köszönöm exfőnöksrác, hogy kezembe adtad elsőként, bő tíz évvel ezelőtt. És hogy azóta is munkálkodsz rajta, hogy ne üljön le a lelkesedésem.
Megpróbálok most én is tovább adni ebből valamit A Hold tragédiájának egyik fejezetével.
2. A Hold diadala
Tegnap éjjel a holland-amerikai Statendam hajó fedélzetén álltam, hét mérföldre Cape Kennedytől, és néztem, ahogy a levegőbe emelkedik az Apollo-17, a teremtés legnagyobb világító bogara. A látóhatárig bevilágította az eget, szürkés narancsszínű lett tőle az óceán, s az égbolt olyan, mint egy leborított rézüst, melyen kialudtak a csillagok.
A rakéta lassan emelkedett tűzfarkán, s már jó magasan járt az égen, amikor első mennydörgő robaja elért és vadul megrázott bennünket úgy negyven másodperccel a begyújtás után.
Az emberiség hatodik erőfeszítését tette arra, hogy elérje a Holdat, és eljuttassa rá a tizenegyedik es tizenkettedik embert. Az Apollo-sorozat utolsó tagjának indítása volt ez (és az egyetlen éjszakai, épp ezért hihetetlenül látványos indítás, melyet elragadtatással szemléltem). Lehet, hogy évtizedekbe telik, míg az emberiség újra nekilát — majd azután, hogy létrehozott egy űrállomást, melynek révén könnyebben, gazdaságosabban és elegánsabban juthat el a Holdra.
És ahogy a fedélzeten állva néztem az Apollo-17-et, amint az újra elsötétülő égbolton csillaggá vált a csillagok között, miközben az áttüzesedett kilövőállvány magára hagyottan parázslott a sík parton, a bűntudat hulláma futott át rajtam.
Nemrég írtam meg A Hold tragédiáját (lásd az 1. fejezetet), melyben elmagyaráztam, hogyan és miért jutott volna sokkal előbbre az ember, ha a Hold nem a Föld, hanem a Vénusz körül kering. De ez csak az érem egyik oldala. Megvoltak a Holdnak a maga érdemei is — ha elfogadjuk az embert minden dolgok mértékéül —, mert az ember fejlődésének három fordulópontján a Hold volt, így vagy úgy, a mozgatóerő. Az 1. fejezetben könnyedén elsiklottam efölött, de most behozzuk a lemaradást.
Először is, lehet, hogy az ember egyáltalán nem is létezne, ha a Földnek nem lett volna holdja. Meglehet, hogy a szárazföld lakatlan maradt volna.
Az élet a tengerben kezdődött mintegy hárommilliárd évvel ezelőtt vagy még régebben, és történetének legalább 80 százalékában meg is maradt a tengerben. Az élet eredetileg az óceán felszíni rétegeihez alkalmazkodott, s csak a sok nemzedéken át lezajlott rugalmas alkalmazkodás révén sikerült meghódítania a felszín határvidékeit: lent a mélységet, kint az édesvizű folyókat, tavakat és kint-fent a szárazföldet és a levegőt.
A határvidékek közül a maga módján a szárazföld volt a legegzotikusabb, olyan idegen a tengeri életnek, mint a Hold felszíne nekünk. Ha elképzelünk egy tengeri őslényt, amely elég intelligens ahhoz, hogy fontolóra vegye a szárazföldi életet, bizonyosak lehetünk benne, hogy visszarettent volna a kilátásoktól. A szárazföldön az élő szervezetet kényére-kedvére, örökösen gyötörte volna a gravitáció teljes ereje, a napi és évi vad hőmérséklet-ingadozás, a szükség, hogy megszerezze és megőrizze a vizet egy alapjában vízmentes környezetben, s hogy a száraz és szikkasztó levegőből vonja ki az oxigént a kellemes vizes oldat helyett.
Tengeri lényünk úgy képzelte volna, hogy vízzel töltött „földjáró öltözékben" emelkedik ki a tengerből, mechanikus támasztó vázzal ellátva a gravitáció ellen, szigeteléssel ellátva a hőmérséklet-ingadozások ellen és így tovább.
Félmilliárd évvel ezelőtt azonban a tengeri életnek nem volt ilyen technikája, amellyel meghódíthatta volna a szárazföldet. Csak nemzedékek százezrein át tudott úgy alkalmazkodni, hogy külön védelem nélkül is megéljen a szárazon.
De miféle erő késztette erre, tudatos elhatározás híján?
Az árapály!
Az élet kiterjedt az óceán legszélére is, ahol a tenger vize naponta kétszer felkúszott és kétszer visszahúzódott a kontinensek lejtős partjairól. Ezerfajta tengeri moszatot, férget, rákot, puhatestűt es halat vetett ki és vitt vissza az árapály. De néhányan kinn maradtak a parton, amikor visszahúzódott a tenger, s egy-kettő életben maradt közülük; azok, amelyek történetesen valamilyen okból a legjobban bírták a szárazföldi lét lidércnyomását, míg visszatért a gyógyító, életadó víz.
Kifejlődtek olyan fajok, amelyek alkalmazkodtak az időleges szárazföldi léthez; és a fokozódó versengés kényszerítő ereje biztosította, hogy „fennmaradási értéke" legyen az olyan képességeknek, amelyekkel hosszabb — és egyre hosszabb — időn át lehetett elviselni a szárazföldi viszonyokat.
Végül kifejlődtek olyan fajok, amelyek tartósan meg tudtak maradni a szárazon. Körülbelül 425 millió évvel ezelőtt a növényi élet óvatosan elkezdte zöldre festeni a kontinensek peremét. Csigák, pókok, rovarok fejlődtek ki, hogy kihasználják az új táplálékforrásokat. Mintegy 400 millió évvel ezelőtt egyes halak mar újdonsült végtagjaikon mászkáltak a nyirkos ingoványon.
(A mi őseink voltaképpen édesvízi teremtmények voltak, akik valószínűleg a pocsolyák időszakos kiszáradása miatt tanulták meg elviselni a szárazföldet; de ők csak azért telepedhettek meg, mert az árapály már benépesítette a szárazföldeket, és létrehozta azt az ökológiát, amelynek részeivé válhattak.)
És az árapály persze a Hold műve. Meg kell hagyni, a Nap is kelt árapályt, majdnem feleakkorát, mint jelenleg a Hold, de a sós víznek ez a gyengébb hullámzása kisebb erővel hajtotta volna ki az életet a szárazra, és sokkal később népesedett volna be a szárazföld, ha ugyan egyáltalán benépesedik.
Ráadásul több százmillió évvel ezelőtt, a szárazföldi élet kifejlődésekor a Hold minden bizonnyal közelebb volt a Földhöz, és az árapály jelentősen nagyobb volt. Még az is lehet, hogy a Hold befogására jóval a földi élet kialakulása után került sor, s a rákövetkező óriási árapályok adták meg azt a lökést, amely a szárazföld meghódításához kellett. *
* Nem lepne meg, hogy ha bejárjuk majd a Galaktikát, életet találunk minden Föld típusú bolygón, de mindig tengeri életet! Nem lepne meg, ha felfedeznénk, hogy a szárazföldi élethez ez a rendkívül valószínűtlen esemény, egy nagy hold befogása szükséges, s így végül is egyedül állunk a Galaktikában.
A Hold valamikor a paleolitikumban jutott második döntő fontosságú szerepéhez, amikor az ember gyűjtögető főemlős volt, talán nem is észrevehetően sikeresebb a rend más tagjainál. Az ember ősei már a valaha is élt legnagyobb agyú szárazföldi lények voltak, de kimutatható, hogy az agy önmagában nem feltétlenül a fennmaradás legjobb eszköze. A csimpánz nem ért el olyan sikert az evolúció versenyében, mint a patkány, és az elefánt sem szárnyalta túl a legyet.
Ahhoz, hogy az ember vigye valamire, hogy megalapozza uralmát a bolygón, többre kellett használnia agyát, mint pusztán a napi rutinra, az élelem megszerzésére, a vérmesebb ellenségek kijátszására. Meg kellett tanulnia uralkodni a környezete fölött; vagyis megfigyelni, általánosítani, technikát létrehozni. És ahhoz, hogy elméjét így kicsiszolja, számlálnia és mérnie kellett. Csak a számlálás és mérés révén alakulhatott ki tudatában a megérthető és befolyásolható világegyetem fogalma.
Valaminek meg kellett adnia a lökést a számlálás felé — ahogy annak idején valaminek meg kellett adnia a lökést a szárazföld felé is.
Az embernek meg kellett látnia valami törvényszerűséget, amelyet felfoghatott — valamit, ami eléggé rendszeres volt ahhoz, hogy lehetővé tegye a jövő előrelátását, az értelem hatalmának felismerését.
Ennek egyik egyszerű módja volt a törvényszerűség felfedezése a természet valamely állandó, ciklikus ritmusában. A legegyszerűbb és legszembetűnőbb ilyen ciklus nyilvánvalóan a nappal és éjszaka váltakozása. El kellett érkeznie az időnek, amikor valamelyik ember (vagy emberszerű ős) tudatára ébredt annak, hogy a Nap, miután nyugaton lenyugodott, bizonyosan fölkel majd keleten. Ez jelentette az idő tudatosítását — egyszerű, passzív elfogadása helyett. Biztos, hogy az jelentette a kezdetét az idő mérésének, sőt talán mindenféle mérésnek, hogy egy eseményt valahány napkeltével azelőttre vagy valahánnyal azutánra lehetett elhelyezni.
A nap és éj ciklusa azonban túl tolakodó, túl nyilvánvaló, túl fekete-fehér (a szó szoros értelmében) ahhoz, hogy a maximumot hozza ki az emberből. Persze ha az, ember nagyon alaposan megfigyeli, észreveheti, hogy a nap és az éjszaka egyaránt hosszabbodik és rövidül, olyan ritmusban, amelyet ma éves ciklusnak neveznénk. Ezt összefüggésbe lehetne hozni a Nap delelési magasságának változásával és az évszakok váltakozásával.
Sajnos, az ilyen változásokat nehéz észrevenni, nehéz követni, nehéz mérni. A nap hosszát es a Nap helyzetét az őskorban nehéz lett volna megfigyelni; az évszakokat sok tényező befolyásolja, amelyek rövid távon könnyen elfedik a tisztán ciklikus jelleget; és a trópuson, ahol az ember kifejlődött, mindezek a változások elenyészőek.
Ott van azonban a Hold — az égbolt legdrámaibb látványa! A Nap tündöklő, de nem lehet ránézni. A csillagok változatlan fénypontok. A Hold viszont lágy, szelíd fényű test, amely állandóan változtatja alakját.
Ennek a lenyűgöző alakváltoztatásnak, mely a Naphoz viszonyított helyzet változásához társult, biztosan magára kellett vonnia a figyelmet.
A holdsarló lassú halála, ahogy beleolvadt a felkelő Napba, és az új Hold megszületése a napnyugta tüzéből — ez adhatta meg az első lökést az embernek a halál és újjászületés fogalma felé, amely oly sok vallásban játszik központi szerepet.
Az újhold (melyet még mindig így hívunk) megszületése, mint a remény jelképe, eléggé foglalkoztathatta őseink érzelmeit ahhoz, hogy ellenállhatatlan vágy ébredjen bennük az új Hold eljövetelének előre kiszámítására, hogy aztán ujjongva, ünneppel köszönthessék.
De az újholdak elég messze vannak egymástól ahhoz, hogy komoly számolási feladatot jelentsenek, és az eredmény elég nagy ahhoz, hogy érdemes legyen rovásokat húzni egy csont- vagy kődarabra. Ráadásul a napok száma sem állandó. Néha huszonkilenc nap telik el két újhold között, néha harminc. A tartós számlálás során azonban előtűnik a rendszer.
Ha már megvan a rendszer, végül észre lehet venni, hogy minden tizenkét újhold alatt véget ér az évszakok egy ciklusa is (tizenkét újholdat könnyebb megszámlálni és felfogni, mint 365 napot). De még ez a rendszer sem pontos. Tizenkét újhold esetén az évszakok előrevándorolnak. Néha be kell iktatni egy tizenharmadik újholdat.
Ráadásul időnként holdfogyatkozás is van. (Mivel a holdfogyatkozások a Föld minden helyén egyszerre láthatóak, a körülbelül ugyanannyi napfogyatkozás viszont mindig csak egy-egy szűk zónában, ezért a Föld egy adott helyéről sokkal több hold-, mint napfogyatkozás látható.)
A holdfogyatkozás, a Hold viszonylag hirtelen halála élete teljében (a holdfogyatkozás mindig teliholdnál van) és ugyanolyan hirtelen újjászületése bizonyára óriási hatást tett őseinkre. Fontos lehetett számukra annak ismerete, hogy mikor következik be egy ily jelentős esemény, s a számításoknak még tovább kellett finomulniuk.
Nem meglepő tehát, hogy a világegyetem megértésére irányuló korai erőfeszítések a Hold körül összpontosultak. Stonehenge ősi obszervatórium lehetett, amelynek tekintélyes méretű berendezése a holdfogyatkozások pontos előrejelzését szolgálhatta. Alexander Marshak elemezte az őskori csontdarabokon talált jeleket, és arra az eredményre jutott, hogy kezdetleges naptárak voltak, amelyek a Hold változásait regisztrálták.
Alapos okunk van tehát rá, hogy elhiggyük: az embert először a Hold nyomon követésének igénye taszította a számolás és az általánosítás útjára; a Hold miatt születtek meg a naptárak; belőlük született meg a matematika es a csillagászat (meg a vallás is); belőlük pedig minden egyéb.
A Hold árapályai lehetővé tették az embernek, mint biológiai lénynek a létrejöttét, változásai pedig létrehozták az embert, mint értelmes lényt.
És még? Három fordulópontot ígértem; a harmadikhoz lépjünk még tovább az időben, egy olyan korba, amikor az emberi civilizáció már teljes iramban haladt előre!
Az i. e. III. évezredben az első nagy civilizáció, a Tigris és Eufrátesz völgyének torkolati zónájában fekvő Sumér virágkorát élte. A száraz éghajlatú vidék felhőtlen éjszakai ege egyenletesen, tisztán tündökölt, s a papi kasztnak szabad ideje és vallási indítéka is volt az égbolt tanulmányozására.
Minden valószínűség szerint ők vették észre először, hogy noha a csillagok legtöbbje éjszakáról éjszakára változatlanul megtartja elrendeződését, öt fényesebb csillagnak a többiekhez viszonyított helyzete folyamatosan, éjszakáról éjszakára változik. Ez jelentette a bolygók fölfedezését, amelyeket az istenek nevével tüntettek ki, s ezt a szokást mindmáig megtartottuk. Észrevették, hogy a Nap és a Hold szintén állandóan változtatja a csillagokhoz viszonyított helyzetét, ezért őket is bolygónak tekintették.
A sumérok voltak (valószínűleg) az elsők, akik elkezdték nyomon követni nemcsak a Hold, hanem más bolygók mozgását, s belevágtak abba a sokkal bonyolultabb feladatba, hogy nemcsak a Hold, hanem más bolygók mozgását is általánosítsák és rendszerbe foglalják. Ezt folytatták a tradíciókat öröklő későbbi civilizációk is, míg végül a kaldeusok, akik az i.e. VI. században uralták a Tigris és Eufrátesz völgyét, már fejlett bolygótannal rendelkeztek.
A görögök átvették a csillagászatot a kaldeusoktól, és továbbfejlesztették azzá a rendszerré, amelyet Ptolemaiosz öntött végső formájába az i.sz. II. században.
A ptolemaioszi rendszer a Földet helyezte a világmindenség középpontjába. A Földet koncentrikus szférák sora vette körül. A legbelsőn volt a Hold, a következőn a Merkur, aztán a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz, ebben a sorrendben. A legkülsőn voltak az állócsillagok. Ezt az alaprendszert számos finom módosítással egészítették ki.
Vegyük most szemügyre egyenként az égitesteket, és nézzük meg, milyen benyomást tehettek az ősi megfigyelőre. Először tegyük fel, hogy csak csillagok léteznek az égen.
Ebben az esetben a csillagásznak, akár sumér, akár görög, nem lett volna oka mást feltételezni, mint hogy a csillagok azok, aminek látszanak: fénypontok egy fekete háttéren. Az, hogy soha, még hosszas megfigyelés alatt sem változtatják egymáshoz viszonyított helyzetüket, elfogadhatóvá tette volna azt a feltételezést, hogy az ég a Földet körülvevő összefüggő, fekete gömb (szféra), amelybe a csillagok úgy ágyazódnak bele, mint megannyi apró, fényes szegecs.
Joggal feltételezhető lett volna az is, hogy az ég a beleágyazott csillagokkal együtt nem több, mint burkolata a Földnek, amely egymaga alkotja a voltaképpeni világegyetemet. A Földnek kell lennie a világnak, az egyetlen létező objektumnak, amelyen ember élhet!
A Merkur, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz fölfedezése és tanulmányozása semmi meglepően újat nem hozhatott volna a képbe. Önállóan mozogtak, tehát nem lehetett rögzíteni őket az égen. Mindegyiket külön, egymásba illeszkedő szférákba kellett beágyazni, és mindegyik szférának átlátszónak kellett lennie, hiszen átlátszottak rajtuk a csillagok.
Ezek a bolygók azonban csak néhány további csillagot jelenthettek az ősi megfigyelőknek. Fényesebbek voltak a többinél, és másképp mozogtak, de nem voltak többek újabb fénypontoknál. Létezésük nem zavarta meg a Földről, mint az egyetlen világról alkotott képet.
No és a Nap?
A Nap, ezt el kell ismerni, páratlan az égbolton. Nem fénypötty, hanem fénykorong, sok milliószor fényesebb akármelyik csillagnál. Amikor megjelent, kékre festette az eget, és elhalványított minden közönséges fénypontot.
És mégis, noha a Nap sokkal több, nem nagyon más. Minden csillag, bolygó s a Nap is fényből állt, míg a Föld sötét volt. Az égitestek nem változtak, míg a Földön minden elrothadt, tönkrement, megváltozott. Az égitestek keringő mozgást végeztek, míg a Földön a tárgyak vagy fölemelkedtek, vagy leestek. Az ég és a Föld alapvetően különbözőnek tetszett.
Körülbelül i. e. 340-ben Arisztotelész fogalmazta meg a különbséget úgy, hogy megfogalmazása még kétezer évig kitartott. A Föld, mondta, négy alapvető elemből áll: a földből, a vízből, a levegőből és a tűzből. Az ég viszont, s minden, ami benne van, egy ötödik elemből áll, amely semmihez sem hasonlítható, és gyökeresen különbözik a négy földitől. Ez az ötödik elem az „éter", amely az „izzást" jelentő görög szóból ered.
Ez az izzás vagy ragyogás, amely a földi testekkel ellentétben az égitestek alapvető vonásának mutatkozott, kiterjedt az égbolt ideiglenes lakosaira is. A meteorok csak pillanatokra léteztek, de felvillanásként! Jöhettek-mehettek az üstökösök, lehetett különös formájuk, de az a forma fénylett!
A jelek szerint minden összefogott, hogy az eget különállónak s a Földet az egyetlen világnak tüntesse fel.
Kivéve a Holdat!
A Hold kilógott a sorból. Akárcsak a Nap, a Hold is több volt egyszerű fénypontnál. Még teljes fénykorong is tudott lenni, bár több százezerszer gyengébb fényű, mint a Nap. A Hold azonban, eltérően a Naptól vagy bármi mástól az égen, rendszeresen változtatta alakját!
Előbb-utóbb föl kellett vetődnie a kérdésnek: miért változtatja alakját a Hold?
Az ember első gondolata kétségtelenül az lehetett, hogy amit a látszat mutat, az történik a valóságban is: minden hónapban új Hold születik a Nap tüzéből.
Valamelyik névtelen sumérnak azonban kételyei lehettek. A Hold Naphoz viszonyított égi helyzetének alapos és részletes tanulmányozása nyilvánvalóvá tehette, hogy a Holdnak mindig a Nap felé néző része a világos!
Úgy látszott, hogy amint a Holdnak a Naphoz viszonyított helyzete változik, mindig másfelől kapja a fényt, és ez a fokozatos változás eredményezi a Földről látható fázisváltozásokat.
Ha a Hold változásait eszerint értelmezték, nyilvánvalóvá lett, hogy a Hold gömb, amely csak a Nap fényét veri vissza. A Nap mindig csak a gömb felét világítja meg, s ennek a megvilágított félgömbnek a helyzetváltozása idézi elő a fázisváltozásokat.
Ha ennek alátámasztására bizonyíték kellett, meg lehetett találni abban, hogy fogyó hold idején a Hold gömbjének sötét része is kivehető néha, halványvöröses derengésben. Ott van, egyszerűen csak nem világítja meg a Nap.
A görög időkben már vita nélkül elfogadták, hogy a Hold csak a Nap visszavert fényével világít.
Ez azt jelentette, hogy a Hold nem valódi világító test, mint amilyennek minden más égitest látszott. Sötét test, mint a Föld. Visszavert fénnyel világít, mint a Föld. (Voltaképpen a Hold sötét részének halvány, vöröses derengése a fogyó hold idején abból ered, hogy az a rész a Föld fényében fürdik.)
Ráadásul a Hold testén — nem úgy, mint a Napén — tisztán kivehető, állandó mintázat látszott, sötétebb foltok, amelyek elcsúfították fényes ábrázatát. Ez azt jelentette, hogy a többi égitesttől eltérően, a Hold szemlátomást tökéletlen — akárcsak a Föld.
Tehát feltételezhető volt, hogy legalábbis a Hold ugyanolyan világ, mint a Föld; hogy legalábbis a Hold ugyanúgy lakókat hordoz magán, mint a Föld. Tehát a Hold (és csakis a Hold) már az ókorban megajándékozta az embert a világok sokaságának gondolatával. Ha nincs a Hold, ez a gondolat talán a távcső feltalálásáig föl sem vetődik.
Arisztotelész persze nem sorolta a Holdat egy osztályba a Földdel, hanem éterből valónak tekintette. Azzal lehetett érvelni, hogy a Hold, bármely más égitestnél közelebb lévén a Földhöz, magába szívta a földi elemek tökéletlenségeit; így foltosodott meg, és így veszítette el világítóképességét.
A görög csillagászat azonban tovább fejlődött. Körülbelül i. e. 250- ben Kürénei Eratoszthenész trigonometriai módszerek felhasználásával kiszámította a Föld méretét. Azt az eredményt kapta, hogy a Föld kerülete huszonötezer mérföld (40 000 km), tehát átmérője nyolcezer mérföld (13 000 km). Eredménye lényegében helyes volt.
I.e. 150-ben Nikeai Hipparkhosz trigonometriai módszerekkel meghatározta a Hold távolságát. Arra jutott, hogy a Hold távolsága a Földtől körülbelül harmincszorosa a Föld átmérőjének. Lényegében ez is helyes volt.
Ha Hipparkhosz es Eratoszthenész munkáját kombinálták, akkor a Hold távolsága 240 000 mérföldnek adódott (390 000 km), s ahhoz, hogy látszólagos mérete meglegyen, átmérőjének meg kellett haladnia a kétezer mérföldet (3200 km). A Hold tehát világ volt! Akármit mondott Arisztotelész, a Hold, legalábbis méretében, világ volt.
Nem meglepő tehát, hogy amikor Klaudiosz Ptolemaiosz közzétette a görög csillagászat nagy szintézisét, Szamoszatai Lukianosz már népszerű regényt írt, amelyben emberek utaztak a lakott Holdra. Sőt, miután tudomásul vették a Hold világ jellegét, már nem volt nehéz a következő lépés, annak feltételezése, hogy a többi égitest is megannyi világ.
De csak a Hold — csakis a Hold — van olyan közel a Földhöz, hogy távolsága a puszta szemmel végzett megfigyelésen alapuló trigonometriai módszerekkel is megállapítható legyen! Ha nincs a Hold, a távcső feltalálása előtt lehetetlenség lett volna bármiféle ismeretet szerezni az égitestek távolságáról vagy méretéről. És ha nem motoszkál a fejekben a Hold távolságának és méretének ismerete, vajon ugyanolyan ösztönzést éreztek volna-e az égbolt kutatására, amikor már feltalálták és katonai célokra alkalmazták is a távcsövet?
Aztán 1609-ben Galilei immár ténylegesen a csillagászat szolgálatába állította a távcsövet.
Galilei az égboltot tanulmányozva észrevette, hogy távcsövén át a bolygók, amelyeket a puszta szem fénypontoknak látott, határozott körvonalú fénygömböknek mutatkoznak. Sőt, mi több, a Vénusz úgy helyezkedik el a Földhöz viszonyítva, hogy a Holdéhoz hasonló fázisokat mutat; ráadásul olyan fázisokat, amelyek félreérthetetlenül a Naphoz viszonyított helyzetével vannak kapcsolatban.
A következtetés elkerülhetetlen volt. Minden csillagszerű bolygó: a Merkur, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz egyaránt ugyanolyan világ, mint a Hold. Csak azért látszottak fénypontoknak, mert sokkal távolabb voltak tőlünk, mint a Hold.
Ez önmagában még nem mért végzetes csapást az arisztotelészi felfogásra, mert azt lehetett mondani, hogy a bolygók (és a Hold) akár nagyon, akár kevéssé világítanak, mégiscsak éterből vannak.
Ami azonban egyszer és mindenkorra összezúzta az éterelméletet, az Galilei Hold-megfigyelése volt. (Ami azt illeti, a Holdat vette szemügyre legelőször.) Galilei hegyeket és sötét, sík területeket látott a Holdon, amelyeket tengereknek tekintett. A Hold nyilvánvalóan, szemmel láthatóan olyan világ volt, mint a Föld: tökéletlen, egyenetlen, hegyekkel tűzdelt.
Nem meglepő, hogy a Hold e második diadala után a világok pluralitásának felismerése újabb hatalmas lépést tett előre. A XVII. században kezdtek napvilágot látni azok a regények, amelyek először az ember Holdra utazásával foglalkoztak, aztán egyre bonyolultabb lehetőségekkel. Soruk mind a mai napig nem ért véget.
Persze azt mondhatná az ember, hogy Galilei akkor is bebizonyította volna távcsövével a világok pluralitását, ha a Hold nem létezik, s hogy az arisztoteliánusok ellenállását is megtörte volna a távcsövek fejlődése és az új eszközök feltalálása.
Tegyük fel, hogy így történt volna; a tudományos-fantasztikus írók ábrándjai akkor a Marsra vagy a Vénuszra szálltak volna, a nem létező Hold helyett... De az ábrándok végül is csak ábrándok. Nekirugaszkodott volna-e az ember, hogy valósággá tegye az űrutazást, ha nem létezik a Hold?
A Hold nem egészen negyedmillió mérföldre (0,4 millió kilométer) van tőlünk. A Vénusz távolsága viszont olyankor is, amikor — másfél évente — a legközelebb kerül hozzánk, 25 millió mérföld (40 millió kilométer). Tehát százszor olyan messze van, mint a Hold. A Mars még távolabb van legközelebbi helyzetében is. Körülbelül minden harmincadik évben, amikor különösen közel kerül a Földhöz, 35 millió mérföld (56 millió kilométer) választja el tőle.
Három nap alatt lehet most elérni a Holdat. Legalább fél évbe telne a Vénuszra vagy a Marsra vezető út.
Heroikus erőfeszítéseket követelt, hogy az ember eljusson a Holdra. Józan ésszel elvárható-e tőle a Vénusz vagy a Mars eléréséhez szükséges, sokszorta heroikusabb erőfeszítés? Ráadásul előzmények nélkül?
Nem, a Hold — és csakis a Hold tette lehetségessé az űrutazást. Először azzal, hogy megmutatta: léteznek más világok is a miénken kívül, másodszor pedig azzal, hogy ugródeszkának kínálkozott, amelyen tökéletesíthetjük technikánkat, s amelyről, mint támaszpontról, végül majd megindíthatjuk a távolabbi világok sokkal nagyobb szabású ostromát.
A Hold hármas érdeme tehát az, hogy lehetővé tette az ember létezését; hogy lehetővé tette a matematika, a tudomány kifejlődését; és hogy lehetővé tette a Föld elhagyását és a világűr meghódítását.
Az 1. fejezet gondolatmenetéből arra jutottam, hogy nagy hasznára vált volna az embernek, ha a Vénusznak van olyan holdja, mint a miénk; ebben a fejezetben viszont kimondom, hogy a legkevésbé sem óhajtanám Holdunk elvesztését!
Bizony, az volna a legjobb, ha mind a két bolygónak ilyen holdja volna.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
