Rá vagyunk kattanva Japánra. Amúgy is, de most különösen, hisz kilátásban van valakinek az utazása a környezetünkből, illetve közelgett a cseresznyevirágzás. Összejött már több "ezt is meg kéne néznünk, azt is meg kellene kóstolnunk", így elhatároztuk, hogy felhúzunk egy szombatot erre a tematikára.

A Varga Márton Kertészeti és Földmérési Szakgimnázium és Kollégium japánkertjében indítottunk, amiről csak az ínyencek tudnak, pedig ez volt az első ilyen Magyarországon. A kertet Varga Márton tervezte és építette 1928-ban. 1931-ben tiszteletét tette itt a japán császári család egyik tagja, aki olyan növényeket ajándékozott a kertnek, amelyek közül több még ma is látható. A második világháború súlyos károkat okozott a japánkert növényeiben és berendezéseiben. Az ötvenes és a hatvanas években felújították, majd újabb területtel bővült.

Az iskola portásánál kell jegyet venni, aki elbocsát minket a "menjenek az épületek mögé" instrukcióval. Ez sajnos nagyon kevésnek bizonyul, és miután táblák sem segítik a tájékozódást, mindenki a már kifelé tartó érdeklődőktől próbál útbaigazítást beszerezni (az üvegházak háta mögött kezdődik az érdemi rész).

A kert idilli, bár az elmélyülést zavarta a szomszédos focipályán zajló szpartakiád. A cseresznye még nem virágzott sajnos, de voltak szépségek így is bőven.

Ezt követte a ramen ebéd. A japán húsleves Naruto kedvence,

de Zsíros Deszka is megemlékezett róla többször (itt és itt).

A Kazinczy utcai Ramenka mellett döntöttünk, mert itt többféle húsból lehet választani. A hely pici, zsúfolt. Először bosszankodtunk, hogy csak az utcával és a többieknek háttal tudtunk leülni a pultnál, de végül rájöttünk, hogy kifejezetten praktikus ez a megoldás. Ugyanis a pálcika használatában nem jeleskedünk, ezért szentségtörő módon villával ettük ki a leves sűrűjét, ami még így is fröcskölt, folyt végig mindenünkön. Viszont finom volt (nekem jobban ízlik, mint például a vietnámi pho leves), és király adag.

Kis csapatunk renitensét megebédeltettük a hummusbárban,

majd elmentünk hozzám, hogy megismerkedjünk a szakéval.

Készültem dekorációval is, hogy fenn tudjuk tartani a keleti hangulatot. Ehhez hajtogattam szakurát és darukat, amikből füzért fűztem.

Az italkóstolóhoz kétféle szakét vásároltunk: egyiket azzal a céllal, hogy kipróbáljuk különböző hőmérsékleten (hűtve, szobahőn, melegen),

a másikat pedig azért, mert ódákat zengtek arról különböző leírások, hogy milyen csodálatosan édeskés ízű, kifejezetten nőknek fejlesztett, szépséges üvegű nedű.

De mi is ez az ital valójában? A szaké tulajdonképpen kb. 15 alkoholszázalékú rizsbor. A rizs külsejét lehántják a nemkívánatos zsírok és fehérjék eltávolítása érdekében. Minél nagyobb mértékben, annál magasabb lesz a kész ital ára. A rizs cukortartalma rendkívül alacsony, ezért speciális élesztőgombák hozzáadásával a keményítőt erjeszthető cukrokra bontják.

Az ochokónál (a klasszik kerámia pohár, amiből fogyasztják) kicsit csaltunk: eredeti híján Andorrából származó alkalmatosságból iszogattunk.

Először a hűtött változatot ízleltük meg, ami csalódást okozott, mert savanykás volt és borzasztó gyenge. Elindultunk a melegebb irány felé, de a szobahőmérsékletű frakció még rosszabb volt, így az 50 fokra melegítés ötletét el is vetettük, a maradékot pedig betettük gyorsan a mélyhűtőbe. Csalódottságunkat a Sayuri Nigorival próbáltuk enyhíteni, de sajnos kiderült, hogy annak még kellemetlenebb az íze, sőt a tejes állaga csak tovább rontotta az élvezeti értékét.

Miután nem sikerült megtalálnunk a szakéban az umamit, részünkről ezt a témát lezártnak tekintjük. Kellemesebb benyomást tett ránk a krémsajtos hosszú,

de még mélyebbet a rózsaszín, szakura mintás torta.

És csak úgy mellesleg, összedobtuk az ózdi programot is, aminek apropóján alapvetően összejöttünk.