Mindig görcsbe rándul a gyomrom a fajgyűlölettől, a kirekesztéstől és a gyűlöletkeltéstől.

Lehet ezek ellen elégszer felszólalni? Nem hiszem, mert mindig történik valami közel s távol, ami életben tartja a témát.

Lehet pátosz nélkül, úgy, hogy ne jöjjön ki a könyökünkön? Spike Leenek legalábbis sikerült.

Vicces is, gyomorszorító és izgalmas is. Az egész sztori alapból nagyon abszurd, a fehér ember hangon a KKK-s főmuftival édelgő fekete nyomozó éppúgy, mint a zsidó identitására, annak tagadása okán rátaláló fehér nyomozó beépülése a szervezetbe.

Nevetségesek lennének a KKK rituális összeröffenései, ha kimerülnének néhány retardált, vagy egzaltált figura szűk körű fröcsögésében. De fegyverek és robbanóanyagok fordulnak meg akár háziasszonyok retiküljében is, akik bármilyen röhejes, teljességgel idióta sztorit valóságként fogadnak el mindenféle fenntartás nélkül, ha az rezonál beteg elméleteikre.

De Spike Lee ugyanúgy felszólal mindkét túltolt szélsőség ellen, legyen a power akár white, akár black.

És az is szomorú tanulság, hogy bármi megtörténhet, amiről az emberek korábban úgy gondolták, képtelenség. Legyen az a holokauszt, vagy Trump megválasztása, hogy közelebbi példákat ne is citáljak.

Remek volt mindenki. A főleg emberi jóérzéstől, és nem túlhangsúlyozott fekete öntudattól vezérelt nyomozó, az egyre jobban kedvelem, amióta Kylo Renként a belső vívódástól könnyeit csorgatta, olyan csúnya, hogy az már szép, férfias orgánummal bíró, és nem csak a hazugságvizsgálót, de a gatya letolást is megúszó Adam Driver, a sok hülye, vagy nevetséges, a baromságban egymást túllicitáló demagóg, deja vu Blacklist Tom Ryan Eggold, de tulajdonképpen mindenkit ki lehetne emelni valamiért.

Fantasztikusak a mikrofonfrizurák, a szerkók, a 70-es évekbeli enteriőrök, és a zenék is.

Hú, ez nekem nagyon bejött! Sokkal, de sokkal jobban, mint tavaly, a többszörös Oscar jelölt A számolás joga.