Szeretem, amikor napokig hurcolom magammal -a szívemben és/vagy az agyamban-, amikor nem tudom kialudni az érzést. Azt gondolom, ez az igazi katarzis. Ami továbbgondolásra, kutakodásra ösztönöz, felébreszti bennem a megismerés, a többet tudás vágyát. Legyenek azok akár az első holdra szállás körülményei, vagy egy elképesztő, megkérdőjelezhetetlen zseni pályájának állomásai, életének mindennapjai.
Az első ember azért tetszett, mert dokumentarista és mert alig van benne pátosz. Végigvezet mind Armstrong, mind az űrtechnika fejlődésén, ahogy előbbi egyszerű mérnökből rendkívül meredek helyzeteken úrrá levő, elsőrangú asztronautává avanzsál, illetve a rozoga pléh kasznitól eljutunk a profi űrhajókig. Szépek a képek, nagyon hatásos a nagy zajok és fülsiketítő csendek váltakozása. Nekem kicsit sok a Nemes Jeles filmekre emlékeztető tarkóperspektíva és arcközeliség, használatuk nem mindig indokolt szerintem. Jól bemutatja a férjükért aggódó feleségek gyötrelmeit, meg a kort is, azt, hogy azért nem aratott egyöntetű sikert az amerikai társadalom körében a "rengeteg ablakon kidobott pénz és emberélet" az űrkutatás hajnalán.
Szokatlan, hogy ennyire kiemelték a karaktert a tömegből (meg esetleg a feleségét még), a NASA-sokról jóformán semmit nem tudunk meg, szinte csak a háttérből asszisztálnak Armstrongnak. Nincsenek köztük emlékezetes figurák, mint az Apolló 13-ban Ed Harris karaktere, vagy jó ellenpélda még a Mentőexpedíció, ahol nem hogy az összes funkcionáriust, de szinte még a takinénit is név szerint megismertük.
De ezt nem rovom fel a film hibájául, mert szerintem előbbre való, nekem jobban tetszik annak bemutatása, hogy milyen fizikai és pszichés igénybevételt jelentett egy-egy ilyen repülés a benne effektív résztvevők számára.
Gosling maga sok újat nem mutat, kapjuk a már tőle megszokott, szomorú kiskutyatekintetű befelé őrlődést.
Nem úgy Rami Malek. Az ő átalakulása hiteles és tökéletes, akár a vele készült interjúkat, akár Mr. Robotot vesszük alapul.
De abszolút értelemben is: nem olyan, mint Freddie Mercury, arra a két órára, ameddig a Bohém rapszódia tart, ő maga Freddie. Megénekeltem már két éve a nagyszerűségét, de hogy ilyen bombasztikusan tehetséges, hogy egy, az alkatától ennyire távol álló szerepben ekkorát fog domborítani, azt még én sem sejtettem.
Ki hibáztatná azért, mert nincsenek olyan hangi adottságai, mint az énekesnek? Olyan nem nagyon van senkinek. Ehhez képest nagyon ügyesen megoldották ezt a kérdést technikailag, és Rami nagyon jól imitálja az éneklést is.
Engem az se izgat, hogy volt-e Freddie-nek bajsza, amikor ezt a dalt írta, hosszú volt-e a haja, amikor amazt, nem bánom, hogy nem taglalták részletesen hány homo és hetero kapcsolata volt (akit ez mélyebben érdekel, olvasson utána), elég élénk a fantáziám ahhoz, hogy elképzeljek olyan orgiákat, amelyeken leomlik minden korlát és nincs tabu, nem kell azt nekem a számba rágni, végül kifejezetten hálás vagyok azért, mert nem kellett végignéznem, ahogy szegényt elemészti a gyilkos kór.
Szerintem jó arányérzékkel dolgozták fel a történetet, jó a többi srác is (az megvan, hogy a basszusgitáros a Jurassic Park kisfiúja?), Mike Myerset be sem tudtam azonosítani (ez az ő esetében szerintem pozitívum), így nem csak a libabőröztető zenék és Rami remek játéka miatt kerültem annyira a film hatása alá, hogy napokig csak kóvályogtam és minden szabadidőmben dokumentumfilmeket, Rami interjúkat néztem vég nélkül.
Gyanítom, mindkét film terítékre fog kerülni a díjkiosztókon. Remélem, Goslingot nem tolják be a legjobb férfi főszereplő kategóriába, mert az erős túlzás lenne. De hogy Ramit nehéz lesz megszorongatni, az szent meggyőződésem.