Vannak helyek a világon, amelyek olyannyira összeforrtak egy-egy híres emberrel, tevékenységük olymértékig rányomta bélyegét a város történelmére, kultúrájára, arculatára, hogy mindenki gondolkodás nélkül, kapásból az adott személyre asszociál. Ha azt mondom Salzburg, azt mondod Mozart. Azt mondom Barcelona, rávágod Gaudí. Buenos Aires-Evita. Zanzibar-Freddie Mercury. Ha pedig Neuschwansteint, Nürnberget vagy Bayreuthot említem, kikerülhetetlen Wagner személye.

Szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy a komolyzene iránti affinitást kiskoromtól ébresztgették bennem, így az már korán mindennapi életem természetes velejárója lett (hangsúlyoznám: zeneértővé azért nem váltam, csak zeneszeretővé). Általános iskolás énektanárnőnk olyan érdekesen és szemléletesen mesélt és ismertetett meg bennünket zeneszerzők életével és műveivel, hogy még ma is vizuálisan sejlenek fel az agyamból olyan jelenetek, mint például ahogy Jean-Baptiste Lully megdöfi a lábát a karmesteri botjával hadonászva, majd ennek következtében meghal vérmérgezésben.

Otthonról is jött az inspiráció, hisz már kisiskolás koromtól volt operabérletem és nem csak arra emlékszem, hogy el kellett olvasni előre az operák tartalmát, mert különben nem fogod érteni (akkoriban még nem voltak feliratok, mint manapság), hogy szépen fel kellett öltözni, de szép az épület és de finom a kaviáros szendvics a büfében, hanem kaptam egy általános körképet is, aminek következtében automatikusan rávágom elég sok opera címére a zeneszerzője nevét, tudom, mely irodalmi mű ihlette őket, nagy vonalakban ismerem a cselekményüket, illetve el tudtam énekelni pl. Mephisto rondóját, vagy dúdolni A walkürök lovaglását azelőtt, hogy láttam volna a konkrét operát.

És jöttek persze sztereotípiák is. Hogy Bartók és Wagner zenéje olyan, mintha még csak hangolna a zenekar, vagy egy őrült klimpírozna a zongorán. Plusz Wagner megítélésén az sem sokat javított a szememben, hogy köztudottan Hitler kedvenc zeneszerzője volt. Meg antiszemita és a német felsőbbrendűség lelkes szószólója.

Így meglehetősen sokáig eltoltam magamtól, de aztán jött egy pillanat, amikortól nem tudtam többé nem foglalkozni vele, mert a bajor kastélyokba készülve már korlatoltság és demagógia lett volna figyelmen kívül hagyni munkásságát. Hisz Neuschwansteinben és Linderhofban minden róla szól.

Neuschwansteint már messziről látni, mert egy magányos szirtfokon áll.

Walt Disney-t is megihlette, a Disney-filmek logójában ma is láthatjuk. A kastély 1869 és 1886 között épült. Építtetője II. Lajos, aki rajongott a német mitológiáért és Wagner zenéjéért.

Lajos 19 évesen került a bajor trónra. A tanulás, a politika egyáltalán nem érdekelte, az egyetlen, ami után vágyat érzett, az építészet és a kastélytervezés volt. Az építkezés rengeteg pénzt emésztett fel, de ez Lajost a legkevésbé sem érdekelte, hivatalos ügyeivel nem törődött, végletes hangulatváltozásai voltak.

A bolondos király egyetlen asszonnyal értette meg magát (!), unokahúgával, az osztrák Erzsébet császárnével, Sissyvel. 40 éves korára kormánya elmebetegnek nyilváníttatta és házi őrizetbe záratta. A Berg kastélyt jelölték ki kényszergyógykezelésének helyszínéül, ahol megérkezése után néhány nappal Lajos az orvosával együtt rejtélyes körülmények között meghalt. Haláluk oka: vízbefulladás.

A kastélyt a germán lovagok régi várainak autentikus stílusában építették. Meseszerűségét annak is köszönheti, hogy terveit nem valódi épületek, hanem Wagner operáinak színpadi díszlete ihlette. A király Új Hattyúkőnek nevezte el. Lohengrin mondabeli közlekedési eszköze volt a hattyú, és stílusosan a palota számos termében, folyosóján találunk hattyúkat: az olvasósarokban fából, a kilincsek helyén rézből, de még a királyi mosdó csapja is hattyúcsőr formájú (a hattyú mellesleg a schwangaui grófok címerállata is volt).

A középkori megjelenés ellenére a kastély a kor legmodernebb felszereltségével rendelkezett, az étellift, vécéöblítő, központi fűtés és vezetékes víz mellett az épületbe az elektromosság is bevezetésre került.

Nem messze áll Neuschwansteintől a francia rokokót mintázó, kecses Linderhof kastély.

Kertjében található a Vénusz barlang, amely egy mesterséges cseppkőbarlang. Itt hallgatta egykor a király Wagner zenéjét. A víz alatti megvilágítást, a mesterséges hullámokat, különböző fényeffekteket a kor legmodernebb berendezéseivel érték el.

Mint már említettem, félve közelítettem Wagnerhez. Nem utolsó sorban amiatt is, mivel köztudomású, hogy művei pusztítóan hosszúak. De annyira elvarázsolt, amit Bajorországban láttam, hogy picit közelebb akartam merészkedni mégis.

Választásom A nürnbergi mesterdalnokok MET-es közvetítésére esett, mert igaz, hogy 6 órás, de legalább vígopera. Meglepően jó volt. Az első 4 órát simán letoltuk, de az utolsó 2 már pusztító volt, addigra borzasztóan elfáradtunk.

Én ezeknek a 4-6 órás előadásoknak a végigmuzsikálását, vezénylését, éneklését, és nem utolsó sorban végigülését ugyanakkora pszichés és fizikai teljesítménynek tartom, mint mondjuk egy maratoni táv lefutását. Készülni is kell rá ugyanúgy: jól ki kell magunkat aludni és fel kell készítenünk a pszichénket is.

Hagytam ülepedni az élményt, de a tudatomban továbbra is motoszkált az, hogy miután pozitív csalódást okozott A nürnbergi, csak meg kellene próbálkozni valami komolyabbal is. A Ringet túl nagy falatnak éreztem, igazából a hattyúlovag történetét vágytam látni. A következő lökést az adta, amikor idén szeptemberben a Simándy József születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett gálán részletek hangzottak el a Lohengrinből.

De sajnos jelenleg nálunk nem adják, így maradt A walkür. Amit egy nagyon alapos, évek óta tologatott, de végre sikeresen abszolvált felkészülés előzött meg részemről. Lássuk, mire is jutottam általa.

Wagner élete elég kacifántos volt. Rendszeresen pénzzavarba került, aminek következtében menekülnie kellett, de ült az adósok börtönében is (pumpolta Lisztet, de II. Lajos is rendszeresen kisegítette). Szerelmi afférok is akadtak bőven, amelyekben rendre más feleségére kívánt rá a sajátja helyett (na jó, Liszt lánya, Cosima végül a felesége lett). Életrajzát itt olvashatjátok, ugyanezt Cosima szemszögéből pedig itt.

De miben is rejlik Wagner jelentősége? Saját maga írta a szövegkönyveket, a cselekményeket is ő alakította, részletekbe menően meghatározta a díszletet, az énekesek mozdulatait is, olyan színpadtechnikai újításokat vezetett be, mint például a zenekari árok és a nézőtér besötétítése. Forradalmasította az addig szokványos operák zenei szerkesztésmódját is, melyek közül talán a legkorszakalkotóbbnak a vezérmotívumok (egy-egy szereplőhöz, tárgyhoz, fogalomhoz tartozó dallam) használata bizonyult.

A walkürre csak önmagában képtelenség készülni, muszáj áttekinteni egyúttal az egész Ringet is.

A Nibelung gyűrűje Wagner négy operából álló ciklusa (gyakran Ring-ciklusnak is nevezik). A szöveget és a zenét is ő írta 1848 és 1874 között.

A legendák, mondák már a tetralógia előtt is foglalkoztatták Wagnert, hisz a Lohengrint (majd később a Trisztán és Izoldát és a Parsifált) kelta, Artur királlyal kapcsolatos regék és mondák ihlették.

A Nibelung gyűrűje, amelynek története a világuralmat jelképező gyűrű és birtokosai köré szövődik viszont ógermán regékre és mondákra (innen ered a Holle anyó, A kis hableány és a Hamlet sztori is) épült. Wagner célja nem az eredeti történetek hiteles bemutatása volt. Behatóan tanulmányozta a korában fellelhető csaknem összes mitológiai forrást, majd ezekből egy saját történetet gyúrt össze.

A Nibelung-mondakör a legismertebb germán hőstörténet. A Nibelung-név eredetileg a kincset őrző törpék neve volt. Jelentése: a köd fiai.

A mondát a három forrás: a verses EDDA, a prózai EDDA, ill. XII.-XIII.-századból ránk maradt, szintén verses német hősköltemény (amely egy ismeretlen, Passau környékén élt költő műve), más-más módon dolgozza fel. A közöttük lévő hasonlóságok azonban történelmi tények is egyben, Attila hun király, vagy épp Veronai Detre (más néven: Dietrich von Bern) mindhárom változatban szerepel.

Wagner kezdetben egyetlen opera megírásán gondolkodott, amely a Siegfried’s Tod (Siegfried halála) nevet viselte volna, de később egyre vonzóbb lett számára az az ötlet, hogy kibővítse az operát, mivel tudatosult benne, hogy egyetlen művön belül nem sikerül mindent elmondania, mivel a mitológiai elemek mellett egyre táguló politikai és filozófiai nézeteit is bele szándékozta dolgozni művébe.

A ciklus részei: A Rajna kincse (Das Rheingold), A walkür (Die Walküre), a Siegfried és Az istenek alkonya (Götterdämmerung). Az egyes részeket Wagner az adott mű központi cselekményéről vagy figurájáról nevezte el, így A Rajna kincse az arany elrablásáról, A walkür Brünnhildéről, a Siegfried a főhősről, míg Az istenek alkonya a Valhalla pusztulásáról szól. A tetralógia címe – A Nibelung gyűrűje – a négy mű közös vezérmotívumát jelöli: a gyűrűt. A Nibelung gyűrűje egy egész világ keletkezésének és elmúlásának, az elvakult hatalmi vágy és a szeretetlenség által okozott emberi katasztrófa gigászi, művészi látomása.

A négy rész önálló drámai vonalvezetéssel rendelkezik, ezért külön-külön is előadhatók, habár a teljes tetralógia mondanivalójának megértéséhez a négy mű együttes megtekintése szükséges. Maga a zeneszerző is úgy képzelte el, hogy a művet négy egymást követő estén adják elő.

A négy darab hossza: 2 óra 30 perc, 3 óra 50 perc, 4 és 5 óra, így a teljes Ringé 15 óra 20 perc.

Wagner nagyjából négy év alatt írta meg a Ring-tetralógia szövegkönyvét (költői formáját az előrím, az alliteráció jellemzi), a zene megkomponálásához azonban majdnem negyed évszázadra volt szüksége (Wagner szokása volt, hogy nem dolgozott folyamatosan egy művön, hanem ötleteinek függvényében váltakozva írta azokat). 1850 nyarán kezdte el komponálni, 1857-1865-ig mellőzte, végül 1874-ben fejezte be a teljes művet.

Hatalmas zenekarban gondolkodott (100 fő körüli, míg a kor leghíresebb zenekarai 30-40 főből álltak), sőt továbblépett és saját maga tervezett hangszert az előadás számára (Wagner-tuba).

Ilyen hatalmas zenekar már különleges ülésrendet igényelt. Az új ülésrendet a bayreuthi Festspielhaus félig fedett és mélyített zenekari árka is megkövetelte. Wagner arra törekedett, hogy az egyes hangszerek megfelelő távolságra legyenek egymástól a kellő áthallás érdekében, másrészt pedig fontos volt számára, hogy a karmester bármely zenészt bármely pillanatban láthassa, ezáltal meglegyen a teljes kontroll. Az egyes hangszereket csoportosította.

A Nibelung gyűrűje időközben olyan monumentálisra sikeredett, hogy egy színház sem vállalta a zeneszerző eredeti elképzelései alapján négy egymás utáni estét igénylő zenedráma színpadra állítását. Wagner ettől kezdve azon dolgozott, hogy saját színházat hozzon létre. Így történt, hogy 1876-ban jelentős uralkodói anyagi támogatás mellett megnyitotta kapuit a bayreuthi Festspielhaus, ahol azóta is minden évben megrendezik a Bayreuthi Ünnepi Játékokat. Az ünnepi játékok igazgatását a zeneszerző leszármazottai végzik.

A walkür örvend a legnagyobb népszerűségnek a Ringet alkotó négy zenedráma közül. Gyakran előforduló jelenség, hogy ha egy operaház repertoárján nem is kap helyet a komplett sorozat, ez a mű egyedülálló előadásként is szerepel operaszínházak műsorán. Ennek az a magyarázata, hogy viszonylag laza szállal kötődik a korábban történtekhez és bár maga is előzménye a továbbiaknak, önmagában is kerek egységet alkot.

Sőt, A walkür első felvonása (ami egyébként az egyetlen igazán földi felvonása a tetralógiának) az, amit a szakértők a Ring egyik legmegszerkesztettebb, legegységesebb felvonásának tartanak, s a német zenei lángelme életművében kivételes gyöngyszemként tartanak számon. Nem egyedülálló jelenség csak az első felvonás koncertszerű előadása, s több hangfelvétel is készült kizárólag e környezetéből kiemelt felvonásból.

A walkür első vázlatát 1851. július 23-án írta meg, a végső, tisztázati változatot pedig 1856. március 23-án fejezte be.

Partitúrájának saját példányát 1865. augusztus 25-én II. Lajosnak ajándékozta születésnapja alkalmából. Ez a példány a király családjának levéltárában maradt, később ezt 1939. április 20-án a német iparkamara megvásárolta és Hitlernek ajándékozta. Ez a másolat 1945 májusában, Hitler berlini bunkerében megsemmisült.

De kik is a walkürök?

A walkürök (a név jelentése: az elesettek kiválasztói) a skandináv mitológiában kisebb jelentőségű istenségek, Odin szolgálói, ők döntik el, hogy egy csatában ki haljon meg. Kiválasztják az elesettek közül a leghősiesebbeket, és a Valhallába viszik őket, hogy einherjarok legyenek belőlük. Az einherjarokra Odinnak volt szüksége, hogy az oldalán küzdjenek a világvégén (Ragnarök) elkövetkező előre megjósolt csatában. A modern művészetekben a walküröket néha szárnyas lovakon száguldó gyönyörű védelmező szüzekként (Shieldmaiden) ábrázolják, sisakban, lándzsákkal felfegyverkezve.

Azonban a "walkür lova" egy metafora volt a farkasra, így a közhiedelemmel ellentétben a walküröknek nem voltak szárnyas lovai. A hátasaik inkább rémisztő farkasfalkák voltak, akik a halott harcosok tetemeinél gyülekeztek. Jóllehet farkasokon jártak, maguk a walkürök hollószerűnek tűntek, akik a csatamező felett repülve választották ki a hős elesetteket. Így a lezajlott csaták helyszínét ellepő farkasok és hollók hordáira úgy tekintettek, mint magasabb célt szolgáló lényekre. A walkürök eredetéről nem maradt fenn konkrét írásos emlék, de az ismertebb walkürök közül sokról tudható hogy halandó szüleik voltak. A walkürök fényes páncélöltözetének különleges ragyogását az északi fénnyel azonosították.

A legismertebb Brünhild, akinek történetét Wagner A Nibelung gyűrűjében feldolgozta, amely a leghíresebb északi mitológiával kapcsolatos színdarab.

Mindezek után lássuk a mi konkrét előadásunkat.

Zanzásítva: a főisten leküldi lányát a walkür Brünnhildét, hogy támogassa egy párbajban bal kézről született fiát, Siegmundot. A párbajt Siegmund vívja szerelme, egyben ikertestvére (Sieglinde) férjével (Hunding) egy fatörzsből előrántott karddal. Közben a főisten a főistenné nyomására megváltoztatja korábbi utasítását, Brünnhildének az ellenfelet kell támogatnia. Ennek ő ellenszegül, ezért bűnhődnie kell.

Nekünk egy ultramodern feldolgozás jutott az Operában. Ahol Wotan egy laza erkölcsű családapa, akin annyi fogást talál a neje, hogy ihaj, így fél perc alatt annyi gazságát olvassa a fejére, jó hogy secperc megtörik alattuk. Amúgy kettejük párbeszéde az egyik legjobb része a darabnak. Mert itt kérem komoly érvek ütköznek, ha az egyiket hallgatod, abban is van igazság, ha a másikat, abban is.

Hunding egy felkapaszkodott újgazdag testőrökkel, terrorban tartja a nejét, aki plázacicaként vásárolgat és szarul érzi magát, mert hozzáérőltették ehhez a sutyerákhoz.

Kapóra jön tehát Siegfried, amikor fáradtan beesik hozzájuk és bedől a franciaágyba. Csak nekik nem tűnik föl, hogy a megszólalásig hasonlítanak egymásra.

Azonnal egymásba szeretnek (itt hangzik el Siegmund szerelmes tavaszi dala, lássuk ezt most Jonas Kaufmann-nal, korunk egyik legünnepeltebb Wagner tenorjával; hosszabban itt),

de kiderül, hogy Hunding és Siegmund régi ellenség, reggelre párbaj van kilátásban. A szerelmesek magukhoz veszik a házban található kardot és meglépnek.

Közben odafönn lezajlik az ominózus feladat kiosztás majd módosítás,

és megjelenik Brünnhilde, aki közli Siegmunddal szomorú sorsát. De annyira megindul a határtalan szerelem láttán, hogy védelmébe veszi Siegmundot, amivel kihúzza a gyufát apánál, aki közbeavatkozik és megöli a fiát.

Brünnhilde menekülőre fogja Sieglindével, aki az egyéjszakás kaland során meg is fogant és a többi 8 walkürtől kér segítséget.

Ekkor jön  – a szerintem mindenki által ismert – A walkürök lovaglása című zeneszám,

és a darab legviccesebb, a modern rendezés egyetlen igazán zavaró jelenete, amikor a BDSM szerkóba öltöztetett biodíszletek, akik hol einherjarokként, hol a walkürök lovaiként funkcionálnak, a 8 walkürrel Gangnam Style-t járnak fenti zenére. De. Ez a kínos érzés hamar elmúlik, mert a 8 szoprán úgy szól együtt, mint valami földöntúli melódia, lúdbőrödzés a javából.

Sieglinde meglép, Brünnhilde pedig felfekszik a virtuális lángoktól ölelt ágyra.

Én pedig meglepődöm. Mert jól bírtam, mert tetszett. Ahogy folyik, áramlik, hömpölyög a hol lágy, hol erőteljes muzsika, az ének hol ritkul, hol felgyorsul és drámai magasságokba szökik. Minden meg van magyarázva, minden ki van fejtve, minden érzés ki van mutatva. Komoly és tartalmas párbeszédek folynak, elgondolkodtató problémákról.

Engem nem zavart a modern külső. Hogy szinte nincsenek hagyományos díszletek, hogy a világmindenséget megjelenítő, állandóan hömpölygő, több vászonra, a színpad különböző mélységeiben kivetített, ezért térhatású képek helyettesítik őket.

Tetszettek a fehér parókák, amelyek elegánsabb fazonjukkal az isteneket, kócosabbal a walküröket, rasztaságukkal pedig az ember anyától született isteni sarjakat jelölték.

Hiába emlékeztetett a Jetson családra,

a walkürök szerkóját is nagyon bírtam.

És hogy napok múlva is az opera által felvetett gondolatokon agyalok, az magáért beszél. Azt hiszem, felkészültem a teljes Ring befogadására. Nagyon szeretném látni azt a sok varázslatos lényt: törpéket, óriásokat, sellőket, sárkányt. Lehetőleg hagyományos feldolgozásban.

És nem én lennék, ha nem lenne még tovább. Ha walküröket emlegetünk, szerintem mindenkinek beugrik Tom Cruise. Vagyis az általa kissé túl szimpatikusnak ábrázolt gróf Stauffenberg a Valkűr című filmből, amely a Hitler elleni leghíresebb merényletről szól. Nekem akkor is tetszett. Megnéztem újra és persze jól utánaolvastam a merényletnek is.

Aztán még egy dolog foglalkoztatott a téma kapcsán. Szoktuk illetni a nagytestű, erőteljes, NDK-s úszónő típusú nőket a Brünhilda névvel. Viszont a walküröknél nem találtam ilyen tulajdonságokat, sőt. Rábukkantam viszont valamire a Nibelung-énekben, ami magyarázata lehet ennek a szólásnak. Szóval a sztori szerint Izlandon uralkodott Brünhilde királynő. Aki feleségül akarta venni, annak meg kellett mérkőznie vele gerelyhajításban, kőhajításban és távolugrásban. Aki azonban veszített, azt lefejeztette.

Végül pedig egy olyan Wagner szerzeménnyel búcsúzom (Lohengrin nászinduló), amit szintén mindenki ismer, maximum nincs azzal tisztában, kinek a művét is hallgatja.