Vannak hiányosságaim. A Fancest és az Életem Cukkíniként című filmet nem láttam, de további 27 nomináltat viszont igen. És természetesen van véleményem, sarkos, mint általában.

Ebben a szezonban kevés volt a magasztos pillanat, az olyan film, amelynél a sztori és a mondanivaló, a látvány és a színészi játék is kiemelkedő. Sőt. Több jelölésnél azt éreztem, hogy kínjukban raktak be töltelék személyeket, csak hogy meglegyen a létszám, legyen miből választani.

Ilyen például Meryl Streep már-már kötelezőnek tűnő jelenléte. Nehéz komolyan venni, hogy egy ripacs szerepért, egy harsány, gagyi, súlytalan filmért is nominálják. De hasonló Michelle Williams jelölése a kb. 5 perces A régi városbeli felbukkanásáért.

Isabelle Huppert hogy került a mezőnybe egy francia alkotással? Ráadásul egy ilyen kemény (mocskos) filmmel? Tömeggyilkos apa, a 60-as nő (bár 10 évet simán letagadhatna) mindenkivel kavar a környezetében, a barátnőjével épp úgy, mint annak férjével, megerőszakolják, ami után megfürdik és éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, aztán az erőszaktevő ismételt felbukkanásával kezdetét veszi egy morbid BDSM kapcsolat, meghal az anyja, apja, megy tovább minden, mintha ezek mindennapos dolgok lennének. Nagyon erős atmoszférájú, de nagyon beteg film.

Érthetetlen, mit keres Michael Shannon neve a legjobb férfi mellékszereplők között, holott a 3 nevű remek goni volt az Éjszakai ragadozókban. Mahershala Ali kinek jutott eszébe a Holdfényből? Amikor ott volt Kevin, aki mind tinédzserként, mind felnőttként kiváló alakítást nyújtott? Hogy került közéjük Dev Patel, aki abszolút főszereplő az Oroszlánban?

Aztán rá kellett gugliznom Lucas Hedgesre, hogy ki a fene is volt A régi városban, de azt mondom, még mindig inkább ő, mint Casey Affleck, aki kifejezéstelen, bánatos egyarccal lődörögte végig a filmjét. Meg a hype-okat sem értem nna. Vannak ezek a semmiről sem szóló, túltolt, modoros drámázások, mint pl. Jackie, ami pont emiatt nem fogott meg (bezzeg Oliver Stone 1991-es JFK-jétől a mai napig kiborulok, holott láttam már 600-szor. Pedig ott csak tények vannak, nincs picsogás.), vagy ennek az ellentetje, A régi város, ahol állítólag elfojtott érzelmek vannak, na az meg pont azért.

Hogy Damien Chazelle és én nem nagyon tudunk egy hullámhosszra kerülni, az már a Whiplash-nél kiderült. Ott is volt jó hosszú dögunalom, majd negyed óra wow. Lalalánál ugyanígy. Két órát végigszenvedtem (sablonos hollywoodi karriertörténet, stíluskavalkád, musicalhez képest keveset énekelnek és nem túl jól, közben meg van egy csomó stílusidegen, ámbár nagyon klassz jazz is), de az utolsó negyed óra olyan elképesztően briliáns, látványos és szokatlan, hogy amellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mert az élet már csak ilyen és nem, a szerelem tényleg nem győz le mindent. Csodásak az 50-es évekbeli koreográfiák, a zene belevette magát a fejembe és folyton dúdolom, Ryan Gosling úgy zongorázik ellenfényben, hogy beleszerettem, pedig alapból nem igazán bírom, úgyhogy ők legalább mutattak valami újat magukból gülükével együtt.

A régi város megnézésétől szintén nem érzem, hogy több lennék, de azt mindenképp erényének könyvelem el, hogy szakított a megszokott happy enddel, a főszereplő fickó pedig teljesen máshogy viselkedik kritikus helyzetekben, mint ahogy azt egy Oscarra szánt filmben várnánk.

A fegyvertelen katonát kedveltem, valószínűleg azért, mert az első felében a háborút megelőző időszak bemutatása nagyon hangulatosra sikerült. Aztán jön a Gibsonosan túltolt borzalom leszaggatott testrészekkel tarkítva, meg a kicsit talán eltúlzott, emberfeletti hősiesség, ami ugyan igaz történet elvileg, de valahogy mégis olyan lódítós felhang marad utána. Ex-Pókhapsi viszont elég jól játszott.

Ami általánosan jellemzi az idei évet: a fekete témák felülreprezentáltsága (valószínű a tavalyi botrányt kompenzálandó). Nekem ez kicsit sok, főleg, hogy vannak állandó szereplői a körforgásnak, akik több érintett filmben is felbukkannak. És hát az unásig ragozott fekete-fehér ellentét. Annyiszor láttuk már, hogy nem tanulhattak, nem ülhettek a fehérek wc-jére, hátra kellett ülniük a buszban, stb. Tudom, hogy ez valahol ugyanaz a kategória, mint a holokauszt (folyamatosan életben kell tartani a témát, nehogy újra megtörténjen), de ha nem tud újat mondani, mutatni, egy idő után óhatatlanul unalmassá válik. Ez a bajom A számolás jogával is: elterelte a figyelmet a lényegről a feketézés. Az űrutazás születésénél bábáskodó lángelméknél szinte nagyobb hangsúlyt kapott a másik épülettömbben található feketék wc-jére történő futkosás. Így csak a fejemmel tudtam, hogy itt valami nagyszerű született (pl. az oké, hogy kilőjük, de valahogy vissza is kellene hozni az űrhajóst a Földre probléma megoldása), de átszellemülni képtelen voltam a film alatt.

Viszont az a film hozta számomra az egyik legnagyobb meglepetést, amitől talán a legjobban tartottam: a Holdfény. Mert ugye mindenki fekete (amikor 1,5 óra után először felbukkant 3 fehér ember, felrikkantottunk), hányatott gyerekkor a drogos anyával apa nélkül, kirekesztés (de legalább feketék vegzálnak feketéket), homoerotika. Egyenként is Oscar esélyes témák, de így együtt talán túl tömény lehet. De nem így van. Mert a történet nagyon szép ívvel építkezik. Az első harmadban csak egy bamba arcú kisgyerek téblábol, ami elég unalmas, a középsőben az agyonszekált, még maga sem érti, hogy mitől más, áldozati szerepben vergődő tinédzser végre visszavág, aztán felnőttként a jobbhíján apaképet követve felvett, kigyúrt nagymenő álarca lehullik és talán be tud teljesülni végre egy gyönyörűen, ízléses visszafogottsággal és hatalmas alakításokkal ábrázolt férfi szerelem (na pont ezt nem sikerült jól elkapni anno Benedekéknek a Kódjátszmában).

Az kicsit zavar, hogy vajon mi lehet az üzenete annak, hogy minden, amit látunk feketékkel történik. Remélem, nem az a demagógia, hogy a feketéknek milyen nyomorult a sorsa, a bűnözés az egyetlen perspektíva számukra, mert ez a sztori nekem ennél sokkal általánosabb érvényű, bármilyen közösségben megtörténhetne.

Mielőtt áttérnék a konkrét kedvenceimre, belefanyalognék az animációs mezőnybe is. Nem vagyok se félős, sem ijedős, de a jelölt filmek közt kettő olyan is megtalálható (nevezetesen a Kubo és a Vaiana), amelyek nézése közben a hajam az égnek állt, felzaklatott a sok ijesztő és visszataszító teremtmény és történés, így ha lenne kisgyerekem, tuti nem engedném neki megnézni őket. A vörös teknőst fura a mesefilmek közt látni, mert egyértelműen felnőtt témájú. Gyönyörű képi világú, megindító történet a Miyazaki utáni Ghiblitől. Sajnos a japán szimbolizmust nehéz európai aggyal dekódolni (konkrétan a teknős nővé, majd visszaváltozását, de úgy döntöttem, ezt én úgy értelmezem, hogy a természet a magányos, hajótörött férfi minden szükségletének kielégítésére talált megoldást), de ezt a filmet amúgy is inkább érezni, mint érteni kell.

Én igazából azokat az alkotásokat tudom értékelni és szeretni, amikben azért a trallalánál van valami mélyebb mondanivaló, üzenet. Nagyon örülök, hogy erre az első példa mindjárt a magyar Mindenki. Főleg azután, hogy a Saul fia nem tetszett tavaly, de persze büszke voltam arra, hogy rengeteg embernek meg világszerte igen.

Szóval a Mindenki szerintem nagyon jól sikerült. 25 percbe rengeteg értéket (barátságot, a gyengébbekért való bátor kiállást, a csoportérdek önnön céljaink elé helyezését, példás összefogást) belesűrítettek úgy, hogy nincs drámázás, nincs szájba rágás.

Ugyan épp csak említésre kerül, és szerintem nem is az a legnagyobb erénye, ami miatt a listán szerepel (Viggo, mint legjobb férfi főszereplő) a Captain Fantastic, de nekem az egyik legjobban tetsző film. Mert szokatlan sztori egy, a civilizációból kivonult, szinte ősközösségi, önfenntartó családról, ahol minden idilli addig, amíg kénytelenek nem lesznek kapcsolatba kerülni a társadalommal, ahol mit sem érnek a gyerekek anyatermészethez igazított ismeretei, illetve az a magas fokú, de rendkívül speciális műveltség, amit az apa egyoldalúan állított össze és tanított meg nekik az általa fontosnak ítélt művekből. A gyerekek fura csodabogarak módjára csak téblábolnak és keresik helyüket a számukra idegen világban. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy mihez van joga a szülőnek gyereke nevelésével kapcsolatban, még ha maximális jószándék vezérli is. Itt végül győz a józan ész szerencsére, és sikerül kompromisszumot találni.

A Hell or High Water kilóg a sorból, mert nem a biztos Oscar befutó témákkal machinál, továbbá kevéssé játszadozik az érzelmeinkkel. Frappáns ötlet, hogy az eladósodott testvérpár úgy menti meg a családi farmot, amire a bank épp rátenni készül a kezét, hogy végigrabolja az érintett bank környező fiókjait, aztán rendezik adósságukat a bank saját pénzéből, és még egy pénzalapot is elhelyeznek náluk. Az arcátlanság csimborasszója nemdeugye. Az idősebb testvér meggondolatlan, heves vérmérsékletű ex-bűnöző, így hamar csúnya véget ér az üldözésük során. A fiatalabb, higgadt és okos öccse azonban kivívja a rájuk állított, nyugdíjba készülő, remek intuíciókkal és szimattal rendelkező öreg Texas ranger respektjét, akit még nyugállományában sem hagy nyugodni a csak félig felgöngyölt bűnügy, de hiába rakta össze jól fejben a puzzle darabkákból a teljes képet, bizonyítéka nincs, és megindítja az öcs motivációja, ami nem arra irányul, hogy saját, becsületesen végigdolgozott, ámde a szegénységből kitörni képtelen életén, hanem fiai sorsán javítson.

Szőkekékszem remek öcsike, sem külsőségeiben, sem színészi eszközeiben nem nyúl szokásos manírjaihoz, legjobb szerepe idáig, talán az első valamirevaló.

Jeff Bridges meg, mint megfáradt, de ízig-vérig igazi kopó, akinek felesége halála után nem sok vonzó marad a nyugdíjas létben, nagyon szépen árnyalt alakítást nyújt. Amúgy is nagyon szeretem az ilyen több arcú, nem fekete-fehér dilemmákat, amik más-más nézőpontból is tartalmaznak igazságokat.

Abszolút kedvencem viszont az Oroszlán. Nekem ebben a filmben áll össze minden. Egyértelműen érzelmekkel manipulál, de az se érdekel. Van benne hányatott sorsú kisfiú, különböző kultúrák ellentéte, gyönyörű tájak, megtört szívű anya, szépséges indiai hím egyed, igen.

De kit érdekel annak fényében, ahogy bemutatja az indiai kultúra misztikus szépségét, de a közönyt a fojtogató nyomor iránt is, hogy hosszú ideig fel sem tűnik senkinek, hogy eggyel több kisfiú lődörög elveszve a nagyváros utcáin, vagy alszik az aluljáróban kartonpapíron.

Hogy akkora az az ország, hogy 1000 kilométerrel odébb már nem értik egymás beszédét és képtelenség megtalálni egy apró falucskát, illetve hiába kerül bele az elveszett kisfiú képe az újságba, miután anyja írástudatlan, esélyük sincs arra, hogy egymásra találjanak.

Gyönyörű és szívszorító a jelenet, ahogy megérkezik a kisfiú Ausztráliába és nem érti jövendőbeli szülei nyelvét, majd 25 év múlva lezajlik ugyanennek a szituációnak a fordítottja, amikor visszatér Indiába és újra találkozik szülőanyjával. Libabőrös lettem attól is, amikor már felnőttként egy rég nem érzett illattól átszakad a gát és gejzírként törnek felszínre Saroo évtizedekig elfojtott, gyerekkori emlékei, amitől fenekestől felfordul addigi nyugodt, kiegyensúlyozott élete (nagyon tetszik az is, hogy az új szülei meghagyták az indiai nevét). És hát a technikai fejlődés: a Google Earth, aminek segítségével megtörténhetett a csoda.

A színészek remekek. Nicole Kidman élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Az örökbefogadással kapcsolatos állásfoglalása annyira megindító, hogy már szinte kedvet kaptam hozzá, holott alapvetően sohasem tudtam ezzel azonosulni. És le a kalappal ez előtt a nő előtt, ahogy végigvitte ezt a vállalását a retardált második gyerekkel súlyosbítva is, vagy ahogy viszonyult Saroo gyökereinek kereséséhez.

Dev Patel pedig szintet lépett. Eltűnt a csálé orrú, elálló fülű, csúf, bár aranyos, túlmozgásos kis mitugrász (pl. Marigold hotel), és átvette helyét egy egzotikusan vonzó, gyönyörű fényes-fekete-hullámos hajú, szépségesen barna bőrű, jó alakú (nem felpumpált és túlgyúrt, hanem pont jól eltalált) férfiember, aki visszafogottan és érzékenyen játszik.

Ezt a filmet annyira imádtam, hogy tuti nem nyer semmit. Hogy mi igen, hétfő hajnalban kiderül. Én már felhúztam az órát.