Én öregszem drasztikusan, vagy tényleg egyre több a selejt? Valószínű mindkettő.

Már elvi szinten sem értek egyet a jelölések közül többel. Hogy kerülhet a legjobb film kategóriába szuperhősös képregényfeldolgozás? Hogy büszkélkedhet a Roma két legjobb film nominációval? Tényleg nem volt jobb ötlet, mint két folytatást beválasztani az animációk közé? Most komolyan Bredlit jelölték, Timothée Chalamet-t és/vagy Steve Carellt nem?

Azon csodálkozom, hogy Saoirse Ronan, illetve Meryl Streep kimaradt a szórásból, holott mindkettőnek szerepel filmje a listán és általában akkor is jelölik őket, ha bármiben kettőt pislognak.

A hihetetlen család második részének semmi újdonságtartalma nincs. Első a család, tudjuk. Ja hogy a furákat meg üldözik és betiltják? Hát mi másról szól az X-Men széria, ha nem erről?

Rontó Ralph ugyanez a történet. Mindig kell egy barát, tudjuk. Most annyival lettünk okosabbak: de csak módjával. Jópofa lehetne a neten szörfözés, meg a Disney-hercegnős önirónia, ha nem tengene túl és fulladna giccses áriázásba, nem zatykulázódna össze a történet a sokat markol, keveset fog következtében. Ráadásul mindkettőben vannak utálatos-félelmetes momentumok, amik felnőttként nekem csak diszkomfort érzést okoznak, de a gyerekek tuti összefossák tőle a bokájukat.

A Marvel animációs vonalon is támad: Pókidömpinget zúdít ránk. Egy részecskegyorsító kipróbálásakor alternatív univerzumokból a Földre kerül egy rakás különböző Pókember. Gondolom, „a sokszínűség jajj de szép” lehet az üzenete, mert van köztük latin tinédzsertől kezdve, züllött, pocakos alakon át, Póknő, anime, robot és röfi Pókig minden. Sok ez már nekem.

Van benne pár jó poén, tetszik a képregényszerű megvalósítás, de sok visszataszító figurát is felvonultat, amiktől viszolygok. Mondjak pozitívumot? Feltűnik benne egy Rubik-kocka. Több nincs.

A Mary Poppins folytatásából megtudhatjuk, hogy az 1930-as évek Londonjában rendkívül népszerű foglalkozás volt a lámpagyújtogatóé, minden lámpára jutott egy ember.

Adott egy közepesen karakteres dadus, rengeteg sablon és klisé. Mindennek megtaláljuk az analógiáját az 1964-es változathoz képest: kéményseprő tánc helyett lámpagyújtogató tánc (a koreográfia mintha lépésről lépésre megegyezne), szüfrazsett helyett szakszervezeti aktivista, hóbortos rokon, akinek minden hónapban van egy nehéz napja.

Mindezt a nagy, klasszikus, hollywoodi musicalek stílusában, de míg ez a korabeli filmeknél kedves és szerethető, addig ha ezt ma állítják elő, akkor avitt és giccses erőlködés. Nem segít ezen sem a sok híres színész szerepeltetése, sem a 93 éves Dick van Dyke cameója, sem a szintén szépkorú Angela Lansbury rövidke feltűnése.

Mi értelme volt elkészíteni a negyedik Csillag születiket az 1937, 1954 és 1976-os változat után?

Egyértelműen Gaga miatt. Az ő játéka, előadásmódja miatt értelmezhető az egész történet egyáltalán, annak ellenére, hogy Bredli talán a legjobb valaha. De sajnos nem érti a színészet, a sokszínűség, a mélység lényegét. Összerakott egy ilyen sztereotip, 2D-s alkesz figurát, és ennyi. Egyszerűen csak beállt és úgy maradt. Nyaklik jobbra-balra, asztal alól, bokorból húzzák elő, nyilvánosan, színpadon kínoskodik ápolatlanul, csapzottan, gusztustalanul.

Teljességgel érthetetlen, mit eszik a fiatal lány ezen a totál lecsúszott, reménytelen alakon. A '76-os filmben Kris Kristofferson egy dögös, öntörvényű, balhés rocksztár, igazi rosszfiú. Ugyan hangi adottságai szerényebbek, mégis karizmatikus, neki elhisszük, ő magával ragad. Nála a rock and roll életforma része a piálás meg a narkó, de rengeteg tiszta pillanata van, ellentétben Bredlivel, aki sose tudja hol van, ha esetleg józan is, egyszerűen nem lehet rajta észrevenni.

Az ő alkoholizmusa valami zavaros gyerekkori traumából fakad, de annyira erőltetett az egész, hogy képtelen vagyok vele együttérezni. Vagy iránta bármit érezni. Mondják, hogy menő volt, van visító közönség, sofőr meg magángép, mégis totál hiteltelen a figura. Így még kontrasztosabb Gaga érzékeny játéka és zsigeri tehetsége, ahogy rút kiskacsából gyakorlatilag saját magává avanzsál (és egyúttal leiskolázza Bredlit, igen, a saját szakmájában is). Na Bredlinek ez sem jön be, "légy önmagad", meg "szívből énekelj" lózungokkal reagál.

Míg Streisandéknál egyértelműek a motivációk és az üzenetek, itt semmi sem működik. Pedig Bredli nyúlt (bocsi, tisztelgett) rendesen: egy az egyben Kristofferson külsejét, a fedetlen férfi felsőtest villantásokat (még mondja valaki, hogy az alkohol negatív hatást gyakorol a fizikumra, hát nem), fürdőkádban enyelgést, szemöldökragasztást, profilrajzolást.

Amikor véget vetett nyüglődésének és haszontalan életének, fellélegeztem, mert ez a mind emberileg, mind szakmailag nagyszerű nő végre megszabadult mázsás koloncától.

A Fekete párduc a Marvel pc-je. Felvonultatja korunk összes foglalkoztatottabb fekete színészét. Itt van Creed, Apollo fia, a korábban szintén érthetetlenül Oscarra jelölt Tűnj el! főszereplője, aztán egy korábbi Jackie Robinson, a Rólunk szól örökbefogadott fekete fiúja, és még sorolhatnám.

Ők a wakandok, akik Patyomkin-pampák mögött egy futurista országban, elképesztő technikai fejlettségben élnek a vibránium nevű csodafém birtokában. Az alapkonfliktust az adja, érvényesítsék-e a black powert az egész világon, felhasználva a rendelkezésükre álló erőforrásokat, vagy éljenek szépen tovább magukban, őrizve a törzsi, fekete-afrikai hagyományokat.

A film nem jobb, nem rosszabb, mint a többi szuperhősös mozi szerintem, bár a CGI néhol határozottan gagyi (párducok harca, orrszarvúk vágtája). Más kérdés, hordoz-e bármi olyan értéket, ami az Oscar jelöltek közé emelhetné.

Elkezdtem nézni a Vicét, és azonnal hatalmába kerített a déja vu. Valahol láttam már ezt a vég nélkül, újabb és újabb szereplőt okádó, zavaros magyarázatok tömkelegét ránk zúdító rendezői stílust. És valóban, mintha csak a Big Shortot nézném megint. Amikor a vége főcím elindult a film felénél, tapsikoltam örömömben. Túl korán, mint utólag kiderült. Ugyanis a film két részből áll. Első felében bemutatja a dögunalmas Dick Cheney dögunalmas életét a Fehér Házba való bejutásáig. Én nem ismerem az amerikai választási rendszer finomságait, a törvényhozás szereplőit, és nem is érdekel ilyen mélységig. Így hiába ontja a film az újabb és újabb funkcionáriusokat, én nem tudom őket elhelyezni a gépezetben.

A második fele már izgalmasabb és univerzálisabb a történetnek. Kiderül erről az eleddig jellegtelen figuráról, hogy egy lelkiismeretlen hazudozó és manipulátor, hogy valójában ő mozgatja a szálakat a háttérből, nem a gyengekezű, ripacs Bush, aki sokszor azt sem tudja, mi zajlik körülötte.

Van a filmnek egy remek fél órája, ami bemutatja: hogyan manipulálták Cheneyék a közvéleményt, az elnököt, a világot Szaddam 9/11-es eseményekben játszott szerepével kapcsolatban, PR szakemberekkel fókuszcsoportokon tesztelték, hogy kell csűrni-csavarni a szót, hogy minél több embert az "ügy" (Irak megtámadása) mellé tudjanak állítani, hogyan iktatták ki azokat, akik hangot adtak nemtetszésüknek, hogyan fordult visszájára az ügyködésük, amivel hozzájárultak az ISIS megalapításához, hogyan hátrált ki Cheney saját szövetségesei mögül, amikor ellenük fordult a közvélemény.

A főbb szereplők közös és legfőbb jellemzője a semmilyenség. Amy Adams egyedül rémes frizurái miatt marad emlékezetes. Rockwell maszkja a megszólalásig hasonlít, játéka szokatlanul visszafogott, így jellegtelen, de hát eleve talán négyszer tűnik fel néhány mondat erejéig összesen.

A legnagyobb csalódás Kriscsönbél, aki koros Chevy Chase-nek maszkírozva hömpölyög.

Egy pillanatra sem tudom elfelejteni, kit rejt a maszk, zárt szájú beszéde és furcsa-ferde szájtartása annyira jellegzetes, hogy én végig a gumimaszkba öltözött Kriscsönbélt látom, aki egykedvűen, egyarcúan mormol maga elé (milyen remek ellenpélda Gary Oldman, aki kitündökölt, kisugárzott a dundi-kopasz öreg bácsi álcája alól).

Innen már csak feljebb lesz, ígérem.