Számomra a mezőny abszolút győztese A kedvenc. Rengeteg értéket rejt. Úgy mutat be egy kevésbé ismert kosztümös korszakot, hogy egyáltalán nem unalmas vagy poros. Tájékoztat és ismeretterjeszt, közben leás az emberi lélek legmélyebb bugyraiba. Elképesztően igényes: kitér a történelmi háttérre, felvillantja Anna királynő életének jellemző momentumait, a hozzá kapcsolódó kulturális újításokat (nők teázgatása, kakaózás), megismerhetjük az arisztokrácia bizarr allűrjeit, a közlekedési szokásokat és az útviszonyokat, hogyan takarítottak, hogy gyógyítottak, stb. stb. stb. Gyönyörűek a helyszínek, a jelmezek, az egyedi fényképezés.

Sok a malackodás, a meghökkentő keresetlenség, de ettől nem lesz közönséges a film, sokkal inkább emberközeli. Elképesztőek a hatalmas parókás, sminkelt, csipkében páváskodó férfiak, a királynő halott gyermekeinek nyúlavatarjai, a kimeríthetetlen leleményesség az intrikában és kavarásban a célok eléréséhez és az előbbre jutáshoz vezető úton.

Briliáns minden pillanata, a három nő pedig kiváló. Stílusteremtő a Nicholas Hoult szépséges pofikáján végigvonuló szépségszemölcsök sokasága csakúgy, mint a bálon bemutatott modern-bizarr nyitótánc.

Alfonso Cuarónról nekem mindig az a pillanat ugrik be, amikor röhögő görcsöt kaptunk a Corvinban attól, ahogy a halott Clooney bekopogott az űrhajó ablakán a Gravitációban. A Románál nincsenek csillivilli CGI trükkök, van viszont végtelenül letisztult, fekete-fehér, minimalista fényképezés és játékstílus. Gyönyörű képekben mutatja be Cuarón a két nő tragédiáját, de hiába tolnak ki velük a férfiak, ők mégis talpon maradnak. Lassú folyású művészfilm, rengeteg érzelemmel és mondanivalóval a mélyebb rétegekben. Ennek ellenére nem ragadott igazán magával, de abszolút elismerem, hogy Cuarón rengeteget melózott és csodálatos atmoszférát teremtett.

A BlacKKKlansman mellett a Zöld könyv is új nézőpontból közelít a rasszizmushoz: fekete csicskáztat fehéret. Zseniálisan működik Viggo és Mahershala párosa. Előbbi egy suttyó digót alakít, aki tele van előítélettel, utóbbi pedig egy entellektüel, fekete meleget, ami már önmagában gyilkos kombó, mindez egy olyan korban, amikor a déli államokban a feketéknek még az utcára is tilos volt kimenni sötétedés után.

Nagyon viccesek a párbeszédeik, nincsenek arckaparós poénok. Mindketten sziporkáznak, bár mindkét részről előfordul túlkarikírozás (Tony csulázgat és egy elegáns partyn visszaköpködi az ételt az inas tálcájára, a doki pedig majd hogy nem csipesszel nyúl élete első rántott csirkevádlijához). Egymást formálja a két ember, Tony kupálódik, a doki fenekéből pedig kikerül a karó és egy igazán szerethető, értékes figurává avanzsál, aki hányódik mind a fehérek, mind a feketék között, mert előbbieknek túl fekete, utóbbiaknak túl kifinomult, és nyilván mindenhol túl aberrált.

Mindent összevetve pozitív felhangú a történet, pátoszban és picsogásban szegény, a végén pedig a családi karácsonnyal való érzelmekre hatás igazán belefér. A valódi szereplőkről készült fotókat és összeállítást pedig én kifejezetten igénylem az ilyen igaz történetek végén.

Jól szórakoztam, jókat rötyögtem, de a valódi katarzis elmaradt.

The wife is a kedvenceim közé tartozik. Ennek kapcsán konstatáltam, hogy Glenn Close-t többször jelölték Oscarra eredménytelenül, mint Leót. Itt is remek a "királycsináló" feleség szerepében, aki az irodalmi Nobel-díjig emeli férjét, mindenben alárendelve magát a bogaras és csalfa "írózseni" allűrjeinek, mígnem egy középszerű, mitugrász kis firkász ki nem túr néhány olyan életrajzi adatot a házaspár múltjából, ami a feleségben elindítja az érzelmi lavinát.

A Ready Player One fenn volt a megnézendők listámon, amikor bemutatták, de senkit nem tudtam rávenni, hogy elmenjünk érte moziba. Bánom így utólag, hogy nem voltam agilisabb, mert biztos fantasztikus élmény lett volna 3D-ben.

A sztori viszonylag kiszámítható (disztópia, elidegenedés, hányatott sorsú fiatalok, gonosz bácsi, a barátokkal összefogva bármire képesek vagyunk, győz a jó), de maga az alapkoncepció (a nyomorult jelenből elvonulnak egy alter, izgalmas valóságba) és ennek képi megvalósítása a rengeteg húsvéti tojással, nekem nagyon bejön.

Muszáj a Csodálatos fiút is beleerőltetnem a filmes sorba. Annak ellenére, hogy nem tökéletes, nem minden pontján ragad magával, mégiscsak olyasmiről szól, ami szerintem sokkal fontosabb és univerzálisabb, mint például Amerika belpolitikája.

Az utóbbi években, ha érzékeny, intellektuális tinédzserfiúra van szükség, tuti, hogy Timothée Chelamet-t hívják. Azt, hogy ez nagyon is jó döntés, a rengeteg díjra való jelölése is bizonyítja. Kivéve az Oscart, ahol jelentéktelen alakítások, meg rutinjelölések találhatók dögivel. Azt sem értem, hogy maradhatott ki a sorból Steve Carell is, aki a fiáért heroikus küzdelmet folytató apa szerepében nagyszerű, megindító alakítást nyújt.

Az ember ösztönösen beleképzeli magát a helyzetébe, és fogalma sincs, mit tenne. Küzdene-e így ebben a kilátástalan harcban, hogy megmentse a gyerekét saját magától, akinek minden szeretetet, támogatást megadott, jó körülményeket biztosított, és aki ennek ellenére nem tud magára találni. Mindezzel az apa kockára teszi új családját is, akik amúgy ritka példás módon viszonyulnak az előző házasságából származó nagyfiához.

Szintén a drogok pusztításáról szól Az átkelés madarai, csak máshogy. Nekem fogalmam sem volt korábban a kolumbiai őslakosok életéről, ezért is szerettem ezt a filmet. Meg azért, mert érzékletesen mutatja be, hogy egy viszonylag zárt és elszigetelt közösséget hogy tehet tönkre, ha beteszi hozzájuk lábát a civilizáció.

Ez a két film nagyon hiányzik nekem a mezőnyből. Meg persze Ruben Brandt.

Összefoglalva elmondhatom, hogy viszonylag kevés katarzist kaptam ettől a szezontól. Rami Malek fantasztikus volt, de a filmek közül A kedvenc mégis jobban tetszett, több újdonságot hozott, különlegesebb volt. A női főszereplő kategória a legerősebb szerintem, nem tudnék dönteni Gaga, Glenn Close és Olivia Colman között. A férfi mellékszereplőknél nálam Mahershala Ali kiemelkedik a sorból, a nők között pedig bármelyik "kedvenc" győzelmével kiegyeznék. A legjobb rendező díját Lanthimosnak adnám, az operatőrét Cuarónnak. A legjobb animációs film pedig a Kutyák szigete nálam.

Meglátjuk. Vasárnap éjjel jövök közvetíteni szokás szerint.