A horrort könyvben is filmben is szeretem. Ahogy mondtam, kár, hogy a rendelkezésre álló anyag 95%-ban vacak, gagyi. Valószínűleg ezért van az, hogy amikor izgalmas, horroros beütésű sztorira vágyom, akkor kénytelen vagyok mindig visszakanyarodni Stephen King bácsihoz (jó még Neil Gaiman is, vagy Ira Levin, és még egy-egy író, akik néha villantanak), aki nagyon érti a műfajt. Nem térek ki a klasszikusokra, mint Poe, vagy Lovecraft, nem. Csáth Géza nagy sikerű "Mesék, amelyek rosszul végződnek" című gyűjteményét, ami engem egy életre traumatizált, meg sem említem, persze, az nem is horror, hanem a nagy magyar valóság, vagy mittudomén. Nem az a lényeg, hogy hentelés, vér, szétvagdalt testrészek. Stephen King írt egy - szerintem - nagyszerű könyvet a horrorról, és hogy mitől lesz egy könyv (film, sorozat, rádiójáték) jó horror, annak minden mondatát idevágnám idézetnek. Akit érdekel az ilyesmi, ajánlom figyelmébe (Danse Macabre). 

King papa ebben a könyvben, ha jól emlékszem, külön részt szentelt a vámpíroknak és a vámpír mítosznak. Nem is az az érdekes, hol, mikor jelenik meg, hanem hogy miért. Mi az a mozzanat, mi az a szimbólumrendszer, ami a vámpírt olyan izgalmassá teszi, hogy gyakorlatilag minden második horrorfilm vámpírokról szól Hollywoodban, vagy valami olyasmiről. Nekem korábban semmi mást nem jelentett, csak egy újabb szörny-féleséget, ami csúnya, gonosz, halhatatlan, sérthetetlen, és emberek vérét issza.

Aztán az HBO leadta az Interjú a vámpírralt, amit olyan 13 éves koromban láttam, és ez a film nekem meghatározó élmény lett kamaszkoromból, több szempontból. Az egyik: nem tudtam azelőtt, ki az a Brad Pitt, határozottan több mindenben szerettem volna látni ezen túl. Hála égnek ez a kívánságom nagyon bejött, így 20 év távlatból. A másik: a vámpírlét szerencsétlenségétől és kilátástalanságától hetekre depresszióba estem. Átérzem. Megértem. 

Évekkel később olvastam el a könyvet, és azt kell mondjam, hogy a film-könyv viszony azon kevés példák egyike, amikor a feldolgozás nagyon, nagyon jól sikerült, a hangulatot maximálisan átadja. Még Anne Rice is bevallotta a végén, hogy bármennyire is nem akarta Tom Cruise-t Lestatnak, nagyon jó választás volt. Tom Cruise színészi kvalitásairól nekem szoktak kétségeim lenni, de nem ebben a filmben. Annak idején persze az egészet az ő nevével adták el, és titkolták, hogy nem ő a főszereplő. Egyébként meg úgyis elfelejti mindenki, amint a 30 éves Brad Pitt elkezdi tépkedni magáról az ingeket, vagy a szép kék szemével elsírja magát már ötödször, pedig a vámpírok elvileg nem sírnak.

SPOILER ALERT. És ha én ezt mondom, az azt jelenti, hogy MINDEN poént lelövök a filmből.

Ez a film egy hosszú tipródás, kínlódás, a vérbeli emósoknak igazi öröm. Órákig tudnám elemezni. Számomra az volt benne a formabontó, hogy a vámpír a főszereplő, aki ráadásul utál vámpír lenni, már a vámpírrá válás másnapján megbánja az egészet, mint a huzat, az emberölés neki derogál, de anélkül is szenved, és ebben a szenvedésben dagonyázik végig. Évszázadokig. Lestat meg, a másik véglet, a vámpír aki szerint a vámpírlét iszonyatosan menő (legalábbis látszólag, de ehhez már a Vampire Chronicles többi részét is olvasni kell), viszont kegyetlenül unatkozik, és "társat" keres az életben, és pont a vinnyogó ellenpólust sikerül kifognia. Hogy Lui, a vinnyogó vámpír, aki az egészet utálja és nem akar embert enni, nehogy valami hülyeséget csináljon saját magával (ami majdnem sikerül neki), Lestat még egy gyereket is "csinál" maguknak. Ő lesz Claudia, akit Kirsten Dunst játszik, amúgy szintén szuperül.

A sztori ebben is teljesen bizarr. Lestat "csinál" egy családot. Ahol mindkét felnőtt férfi. Az egész film alatt végig nincs kimondva, hogy a két férfi között lenne bármilyen viszony, ami nem plátói, sőt lehet utalás sincs rá, de... de (a könyvekben ennél kicsit egyértelműbb a dolog). A kislány belépése még bizarrabbá teszi, mert először valóban "gyermekként" tudják kezelni, de a kislány ha testben nem is, mindenhogy máshogy öregszik. És hát, ennek megfelelően egy idő után az Ödipusz- vagy Elektra-komplexus működésbe lép, az egyik "szülőt" nagyon kegyetlenül túrja ki, a másikat meg lelkileg terrorizálja. A szerepek között is kínlódnak. Claudiától egy ponton konkrétan elhangzik az, hogy "te vagy az apám, az anyám, a szerelmem"... És amúgy tényleg az, all inclusive.

(Claudia története a legdurvább az egészben. A film sokat finomít azon, hogy hogyan viszonyul a "szüleihez", a könyvből sokkal világosabb, hogy miért nem tanácsos ilyen fiatal emberkét vámpírrá változtatni. Látszólag a legártatlanabb, igazából szerintem a leggonoszabb lett mind közül.)

A másik fontos szál a történetben, hogy Lui amellett, hogy vinnyog, és ha kell, ha nem, kollektív lelkiismeret-furdalása van a vámpírok puszta léte miatt, a gyökereit kutatja. Honnan jöttünk? Mivégre vagyunk itt? Mi a célja az egésznek? Miért? MIÉÉÉÉÉRT? Lestat ezeket a kérdéseket okos és ironikus válaszokkal hárítja először, de aztán Lui is rájön, hogy Lestat nem azért nem válaszol, mert nem akar, hanem mert gőze sincs (vagy mégis van, de ez is csak a krónikákból derül ki). Miután Lestat kikerült a képből, azután is kutatja a választ az Élet, a Világmindenség és Minden nagy kérdéseire, de Armandtól, a világ legöregebb élő vámpírjától (Banderas :-****) is azt a választ kapja: ne tipródj, inkább élvezd, amíg lehet, mert különben megőrülsz, és kinyírod magad, az meg senkinek nem jó. Ja, Luinak ő is szerelmet vall, de a filmnek ezen a pontján már ilyeneken nem akadunk fenn.

Nem csak a lét nagy kérdéseit, hanem a többi vámpírt is kutatja, mert nem hiszi el, hogy egyedül vannak, Lestat meg elszigetelte őket a többiektől. Aztán megtalálják a többieket (akiknek Armand a "vezetőjük"), de nagy örömét nem leli bennük, csak még jobban nekikeseredik.

Lui jó fej, szeretjük és megértjük az összes nyűgével együtt, de aztán elveszti a Mindenét, és ebből nem tud lábra állni. Egyszer már ugye elvesztette, a film elején. Innentől csak vegetál. Lestattal találkozik még, eltelt közben száz év legalább, Lestat megpróbálja megint bevonni magához (olyan szép vagy, ó ha velem lennél, mikre lennénk képesek együtt stb stb), de Lui lerúgja magáról, és elsétál a naplementében (ha bírná az olyat, de nem, haha). Előtte még csinál pár dolgot, ami a kívülállóságát örökre bebiztosítja a vámpír-communityben is. Nincs happy end. Megrekedtünk a limbóban.

(Anne Rice amúgy a többi könyvében foglalkozik sok-sok vámpírral, közösségeikkel, szabályaikkal, de pont ebből a történetből a minimálisat tudjuk meg róluk, mert ez az igazi hardcore kívülállóról szól.)

Visszafogom magam, és nem kezdem elemezni teljes részletességében, hogy amúgy ez a sztori miért jó és mi mindenről szól, maradjunk a vámpíroknál, és hogy szerintem ez (és Anne Rice vámpír-könyvei úgy általában) milyen jól ráérez és kihozza a vámpír-lét, a vámpír motívum alapvető lényegeit, ami nem, nem az, hogy ronda, para, jön éjjel kiszívja a véred és meghalsz. És nem az, hogy gyönyörű leszel, örökre fiatal, a bőröd gyémántként ragyog a napfényben (napfényben vaze, jóhogy), és minden 14 éves kiscsaj folyatja rád a nyálát.

Mindig fel fogom hozni az Alkonyatot negatív példaként. Bármire. Mindenre. Forevör.

Az egyik szerintem, ami izgalmas a Vámpír Krónikákban, és külön kiemelten az Interjú a vámpírralban, az annak a kérdése, hogy az öröklét, az milyen. És ebből adódóan: kívülállónak lenni, az milyen. Jó tudom tudom az öröklét, és a kívülállás egy vámpírnál, az mindig evidencia volt, és abból a szempontból, hogy ez minden mitológiában a képességeikhez tartozott, nincs FORMABONTÁS.

De itt ez van a középpontban, és nincs mellette egy ember, mint más történetekben, akihez mérni tudja magát (csak saját maga múltja, emberként). Milyen egyedül, és milyen, ha vannak még rajtad kívül, de csak korlátozott számban, ezért nem tudsz nagyon változtatni a társaságodon. Lui azon kínlódik folyton, hogy az ez öröklét, ez az ördög műve lehet csak, mert ugye Istennek nem az volt a célja az emberrel, hogy örökké éljen, hanem hogy meghaljon. De én nem halok meg, tehát nem vagyok ember, tehát mi vagyok, és Isten most akkor szeret engem, vagy nem? Ebben a kérdésben tökre egyetértek Lestattal (és Armanddal): a keresztény gondolkodással nem megyünk itt semmire, vagyunk, akik vagyunk. Aztán, mivel ezzel a magyarázattal nem ér célt, elmondja, hogy az ő létük közelebb van Isten létéhez, mint bármelyik másik teremtményé, hiszen Isten válogatás nélkül gyilkol, és a vámpír is ezt teszi. Cseles. Nem mintha egy, éppen a purgatóriumban gyötrődő vámpír-keresztényt ezzel meg lehetne győzni. Luit soha nem lehet. Ő már a romantika korában született, és genetikailag kódolva van, hogy megoldás nélkül szenvedjen jobbra, aztán balra, magára húzva a weltschmertzet mindenért. Egyébként pedig igazi romantikus "hős" a maga módján, mert aztán ha valamit neki kell megoldania, az meg van oldva. (Lestat bántani akarta a kislányt? Felgyújtom a rákba. A párizsi vámpírkolónia bántotta a kislányt? Ha nincs több vámpír a világon rajtuk kívül, akkor is felgyújtom őket a rákba.)

A Drakula című film, amiben Anthony Hopkins, Gary Oldman, Winona Ryder meg Keanu is játszottak, belevitte a vámpír-lét egyik pszichológiai vonulatát is a filmbe, elég erősen, méghozzá ugye azt, hogy a vérszívás a nyakból, az egyféle szexuális aktusnak is a szimbóluma. Megmondom őszintén, sem a könyv, sem a film soha egy percre sem keltette azt az érzetet benne, sehányadszori nézésre, hogy a vámpírharapás, meg a vámpírlét bárhogyan is szexi lenne. Biztos van Gary Oldmannek valami ilyen kisugárzása, amit valaki belelát, de nem abban a filmben. Ott az egész nagyon groteszk volt, de valószínűleg ez is volt a fő cél, hiszen ott sem igazán próbáltak meggyőzni arról, hogy ezek a vámpírok igazából érző lények. Számomra az Interjú a vámpírral volt az első film, ami az ő nézőpontjukból mutatta be a világot, és ezzel nekem formabontó, amellett, hogy a melankolikus hangulatkeltésben a könyv is meg a film is nagyon jó. És itt még szexi is a vámpírlét, de ez is csak finoman van beleszőve, nem úgy direkt az arcba tolva, mint a Drakulában, ahol az egyszer megharapott csaj alig várja, hogy éjjel eljöjjön a nagy szőrös farkasember. Itt max Brad Pitt jön, vagy Tom Cruise, esetleg Antonio Banderas, így:

Akinek tetszett, eszébe ne jusson megnézni ezek után a Kárhozottak királynője című förmedvényt, ami szintén egy Lestat történet, Anne Rice regény alapján, csak valahogy minden elveszik belőle, ami az Interjú a vámpírralban jó volt.

Aki még nem látta, nézze meg. Akinek nem tetszett, az is nézze meg. Én most újból kedvet kaptam hozzá, miközben írtam. Jó kis sztori ez. A vámpíros elmélkedésnek pedig. még messziről sincs vége.