Megszokhattuk már, hogy időről-időre górcső alá veszem egy-egy művész munkásságát. Ez történt Spader esetében is, de rükvercben, hátulról visszafelé. Így megtörtént a csoda: James Spader újra az a jóképű, újhullámos, Duran Duran frizurás, huncutul pimasz srác lett, amilyennek anno megismertem. 

Belefáradva az újabb és újabb sorozatokba, nem kezdtem bele a Feketelistába, amikor megérkezett hozzánk. Tudtam róla persze, hiszen újságokból, buszmegállói plakátokról ömlött rám szüntelen. Aztán véleményformáló barátom kitartó unszolásának engedve nem hogy az ő elvárásának (csak legalább az első részt nézzem meg) sikerült eleget tennem, de hamarosan túlszárnyaltam inspirátorom, hisz ő a második évad elején járt, amikor én fénysebességgel elszáguldottam mellette és egyhuzamban letoltam mindkét évadot.

Halálosan fárasztóak már az A ligából kiöregedett hőscincérek és amorózók, akik képtelenek elszakadni korábbi skatulyájuktól és még járókerettel is ott vannak a csihipuhi közepében és az összes dögös, fiatal nőszemély csak utánuk bomlik (ez Sean Connery óta senkinek nem állt jól). Nem így Spader. A szinte mindig tenyérbemászóan szépfiús fiatalsága után ilyen jutalomjátékot kapni...hát ritka gyönyörűség.

Ez a sorozat egy gyöngyszem. Izgalmas, fordulatos, csavarintos, senki és semmi nem az, akinek vagy aminek látszik, amikor már azt hiszed, tudod a megoldást, kiderül, hogy a farok csóválja. Minden rész olyan felütéssel ér véget, hogy az ember képtelen nem előre menekülni, annyira vonzza az intellektuális kihívás.

És Spader brillírozik. Lubickol a gengszter Raymond Red Reddington szerepében.

Hideg és kíméletlen, okos és számító, önző és kegyetlen, miközben csupa szeretetteli önzetlenség, sebezhető és atyaian gyöngéd. Csak annyira akcióhős, amennyire ez normális az ő korában.

Olyan karizmatikus a kis pocakjával, megritkult hajával, hogy hiába típusom papírforma szerint Ryan Eggold, 

csupán 2D-s kis matricává silányul Spader árnyékában, ha balszerencséje közös jelenetbe sodorja vele. 

Pedig jó ő is, meg mindenki más, jók a karakterek, több rétegűek és fejlődnek, meg a sztori is jó (nagyon ritkán kell fejcsóvizni az esetleges kis sületlenségek miatt). De Spader viszi a prímet egyértelműen. Tűkön ülve várom a harmadik évadot, hogy kiderüljön végre, hogy ő-e Liz apja, ahogy én gondolom, vagy sem.

Ifjonti filmjeinek 90 %-ához köthető szexuális vonatkozás (hol egy nő mellei között bukkan fel, hol egy másik lábai közül kerül elő). 

A hagyományos felállás alap, de bőven látható mindenféle elhajlás és perverzió generálójaként illetve elszenvedőjeként is.

Érdekes, hogy számtalan rendezőnek a nyers szexualitás jutott róla eszébe, nem a szerelem és a szeretkezés, vagy a romantika. Pedig alkatilag, a nőies, vörhenyes hajával és szőrzetével, a fitos orrával és a finom, lányos arcvonásaival, sokkal inkább kelti bennem egy régimódi, álmodozó hősszerelmes képzetét, mintsem egy szexuális ragadozó férfiállatét.

Persze koronként változik a férfi- és szépségideál, de ténykérdés, hogy mai szemmel nehéz meglátni a szőkített lobonc, hatalmas válltöméses zakók, répanadrágok és makkos cipők álcájában a nagybetűs FÉRFIT. Pedig szinte minden filmjében lekerül róla a ruha, így feltárul a pőre-szmöre való is.

Előbbiek ismeretében duplán pozitív, hogy érett korára elengedte-elengedték ezt az énjét és előtérbe került az intellektus. Na rakodómunkást épp sosem játszott, de értelmiségi karakterei bizonytalanok, esetlenek és csetlő-botlók voltak, nem magabiztos, irányító elmék (talán az egyetlen A titkárnőt kivéve, de az megint a másik kategória, mert szex meg perverzió, meg ruhale).

Ezek után mit érdemes megnézni tőle? Amit biztosan nem: az a Csodakavics (gyomorforgatóan alpári, agyatlan, gagyi ripacskodás, Spader és Roberto Rodríguez pályájának mélypontja, amit kikérek magamnak egy Desperado és Sin City kaliberű rendezőtől). A másik „gyöngyszem” az Ami a szexet illeti (ez a film annyira rossz,...hogy az már nagyon rossz. Rohangálnak, visítoznak, állati idegesítő módon és ezen nem segít még a ruhale sem). Mutatom a képeket, amelyekben benne van mindkét remekmű lényege.

Az Álmodj rózsaszínt egy aranyos kis gazdag fiú-szegény lány szerelmét bemutató romantikus tinifilm (klisés és kiszámítható), ahol Spader egy helyes kis rohadékot alakít, aki keresztbe fekszik a szerelmeseknek savanyú a szőlő motivációból.

Határeset a Farkas mellékszerepében. Ez a film nem annyira rossz, ha eltekintünk a színes kontaktlencséktől, béna farkasfogaktól, hiteltelen maszkoktól, gagyi mozgásoktól. Azaz szinte mindentől. Mert a szimbolika (ha van ilyen és nem csak én gondoltam hozzá) nagyon szép. Az öregedő fickó küzd munkahelyi és magánéleti démonaival, egy szép és önfeláldozó nő próbálja megmenteni a kárhozattól a szerelmével.

Jack Nicholson delejesen démoni (fölösleges a szőrös mancs és a csattogó vámpírfogak, ezt az egészet megoldaná ő mimikával és testbeszéddel). Szép és törékeny Michelle Pfeiffer és Spader remek a sima modorú, ellenszenves, alattomos, tenyérbemászó kis csúszómászó ellenlábas szerepében. De aztán jön a telihold, és a vérfarkasok boldogan vonyítanak együtt az éjszakában, amíg meg nem halnak. Ez sajnos elröhejesíti és agyoncsapja a drámát, amit nem mentenek meg az amúgy kiváló színészi alakítások sem.

Középkategóriás még az Álmaim asszonya, amelyben a frissen elvált, érzelmileg lenullázott és kiszolgáltatott fickó egy dögös (igen-igen, sok szex és ruhale), de számító nő áldozatává válik. Elég izgalmas, meg a végén van egy csavar is, bár a keretnek és narrációnak szánt vásári és burleszk elemek nem érik el a kívánt hatást, mint ahogy Hardy Bronsonjában igen.

A Csillagkaput is ide sorolnám, bár kult film. Lehet, hogy elkoptatták az évek, már annyiszor látta az ember, meg ugye sorozat is készült belőle és nézhettük rogyásig. Egy biztos, ezt a filmet mindenki ismeri legalább említés szintjén, és mást nem innen megvan Spader kerek szemüveges, szőke szembelógós hajú, esetlen, de okos egyiptológus karaktere.

Nálam a befutók közé tartozik A gyönyör rabjai. Nem tudom eldönteni, hogy saját jogán-e vagy csak túl sok a szubjektum. Biztos közrejátszik ebben Susan Sarandon személye, aki a dögös 40+-os (50+?) nő archetípusa (Meryl Streeppel egyetemben). Aki olyan természetesen szuggesztív és csábító, amilyenek mindannyian vágyunk majd lenni ebben a korban.

Kettejük kapcsolata minimum szokatlannak értékelhető a tetemes korkülönbség kapcsán, meg kicsit megkérdőjelezhető, hogy ez a két, minden másban is különböző ember le tudja-e küzdeni az előttük tornyosuló akadályhegyet hosszú távon, de engem ez mit sem érdekel, nálam győzött ez a szabálytalan, minden társadalmi konvenciót félresöprő szerelem.

És akkor most két zavarba ejtő film következik. Nem is prüdériából, hanem témaválasztásuk ötlete kapcsán.

A Karambolban egy kiégett házaspár kap új szexuális ingereket, miután a férj megsérül egy balesetben. Onnantól az, hogy a sebesség, a karambolok, az abban szerzett sérülések okoznak nekik perverz izgalmat, már alig meglepő azok után, hogy „normális” szexuális életük is csak úgy működött, hogy a másokkal szerzett élményeiket egymással megosztva tudtak csak izgalmat kicsikarni egymás iránt, közös nemi életükben. Lassan minden korlát leomlik, nem számít már semmilyen erkölcsi vagy morális szabály, mindenki kavar mindenkivel, nemre vagy bármi másra tekintet nélkül, akár még az életüket is kockáztatva. Gyomorgörcsös érzelmi kataklizma.

A másik a Szex, hazugság, video, Steven Soderbergh első rendezése, ami elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát. Ez két dolog miatt volt nagy szó: egyrészt mert 26 éves volt, másrészt az eseményt az amerikai függetlenfilm születési évének tartják, ugyanis ezzel beszabadította a művészfilmeket a kommersz mozikba.

Ez a film igazi művészfilm, kevés szereplős és lassú, de izgalmas is egyben. Adott egy fiatal házaspár, ahol a feleség boldogtalan, nem talál örömet a szexuális életükben, férje pedig csalja őt a vérbő, buja húgával. Hazugság-hazugság hátán, csalás és ki nem mondott keserűség mindenhol. Ebbe a helyzetbe csöppen bele a férj volt iskolatársa (Spader), aki sok év elteltével tér vissza a városba. Korábbi szerelmi csalódásának következtében impotens, szexuális élet hiányában abban éli ki magát, hogy interjúkat vesz videóra nőkkel, akik őszintén beszélnek szexuális tapasztalataikról. Meghallgatja, fel is szabadítja őket, mutat egy őszintébb életet, ahol nincs titok és szégyen sincs.

A visszafogott, érzékeny fiatal férfi betoppanása gyökeres változást idéz elő mindannyiuk életében. Egészen máshogy viselkedik, mint a többiek, nyílt beszélgetéseket provokál, szinte kívülállóként, szemlélőként kérdez, lassan, de biztosan folyik bele a többiek életébe. A frigid feleséggel folytatott barátkozása elindítja mindkettejük személyiségfejlődését és egymás segítségével a gyógyulás útjára lépnek.

Jó film nagyon. És a színészek is hitelesek, Spaderrel az élen. Annyira érzékeny, sebezhető, de mégis szilárd jelem, akire lehet számítani, támaszkodni. Nyílt és őszinte, egy oázis az érzelmi sivatagban, ahová csöppen.

De a befutó nálam mégiscsak az a film, amiben élete első főszerepét alakította, a Városi vagányok. Tinifilm sok zenéve, amelyben Spader énekel és táncol doszt. Íme:

De aki azt hiszi, hogy csak ennyi, az nagyon téved. Mert ebben a filmben minden van és Spader meg is mutatja, hogy mindent tud. Ebben a filmjében leginkább, az összes közül.

Egy lecsúszott elit családban élő úrifiú, aki Shakespearet olvas, de ha kell kőkemény, és szerelem van, és dráma és féltékenység, lelki és testi terror, és erőszak és tinédzserkori dilemmák és a nagyobb, sikeres testvér árnyékában nyüglődés és szülők elvárásainak megfelelni akarás, stb. stb. stb. Ja és Robert Downey Jr. is, mint a főszereplő, Morgan legjobb haverja.

Egészen megdöbbentő és komplex alakítás egy ilyen zsenge ifjútól. Úgyhogy ha a Feketelista mellé kéne még egy filmet választanom, ami megmutatja őt, mindenképp ez lenne az. Ha még mondhatnék párat, akkor jöhetne a Szex, hazugság, a Karambol, A titkárnő és A gyönyör rabjai.

A Nagy spaderológiát pedig egy olyan összeállítással zárom, ami szépen felöleli egész munkásságát, tartalmazza filmjeinek emblematikus jeleneteit és rengeteg arcát az elmúlt 30 évből, amely elvezette őt a nagyszerű Morgan Hillertől a még annál is sokszínűbb Raymond Reddingtonig.

2015.10.04. 18:13, Marian

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés