Ha nyugdíjkorhoz közeledsz, lecserélhetnek egy ifjú titánra.

Az aktív élet utáni ripszropsz nyugdíjazást nehezen dolgozza fel az ember.

A sztároknak sztrárallűrjeik vannak.

Ha fiatal tehetség vagy, meg kell küzdened azért, hogy elismerjenek, kivívd idősebb kollégáid megbecsülését.

Az idősebb generáció kezéből sokszor ki kell tépni a stafétabotot, mert maguktól nem akarják átadni a fiataloknak.

Ha jól akarsz játszani a hangszereden, sokat kell gyakorolnod.

Ha sokat gyakorolsz, ínhüvelygyulladást kaphatsz.

A mecénásoknak ki kell nyalni a popóját, hogy támogassanak.

A donációért cserébe ellenszolgáltatásra tarthatnak igényt, például egy tehetségtelen családtagjukat megpróbálhatják benyomni olyan pozícióba, amelynek betöltésére teljesen alkalmatlan.

A tartós fizikai távolság a párkapcsolat halála.

Új munkahelyen főnökként el kell fogadtatnod magad mind a főnökeiddel, mind a beosztottaiddal és ez nem megy mindig súrlódásmentesen.

Mondtam valakinek bármi újat? Szerintem sem. Pedig épp összefoglaltam a Mozart in the Jungle tartalmát és tanulságait.

Hogy mindenki értse: a már nem éppen fiatal karmester helyére felveszik az ifjú sztárt, Rodrigot a New York-i Filharmonikusok élére. Aztán ott van Hailey, aki kezdő oboás és elmegy a meghallgatásra, de nem zenésznek, hanem személyi asszisztensnek alkalmazza Rodrigo.

Ebben a sorozatban úgy történik csomó minden, hogy közben nem történik semmi. Semmi lényeges.

Biztos az sem szerencsés, hogy 25 perces részekre van felszabdalva, mert amikorra kibontakozna valami, elindulna egy ív, addigra meg is töri a varázst a vége főcím.

Pedig akadnának érdekes dilemmák. Például Rodrigoé, aki a maga laza, latin, közvetlen módján közeledik a zenekarhoz, majd rádöbben, hogy a bratyizás következtében csorbul a tekintély, lazul a munkamorál, így parancsuralmi eszközökhöz kell nyúlnia ennek helyreállításához (hol az optimum?).

De valahogy mégiscsak a felszínt kapargatjuk, nincsenek igazi konfliktusok vagy drámák.

Biztos az én individualista személyiségemből fakad, hogy nem érzem át Hájláj életcéljának magasztosságát, hogy a filharmonikusok egyik oboása legyen, azaz egy fogaskerék a gépezetben (én adott esetben virtuóz szólistaságra törekednék). De amikor a 10. (évadzáró) epizódnál jutunk el odáig, hogy csellel, egy előadás erejéig be tud ülni a zenekarba, akkor azt érzem, hogy jesszus, akár még 10-20 évad is eltelhet addig, amíg révbe segítik és az oboa szekció vezetője lehet.

Már ha ez a cél. Mert valahogy az sem egyértelmű, hogy hova, merre tartunk. Van itt ez a kis Alex nevű táncosfiú is (Hájláj pasija vagymi).

Most őt szeretjük? Vagy igazából Rodrigo után ácsingózunk? Aztán idővel átcsúszunk szappanoperába, ahol Hájláj és a nála egy fejjel alacsonyabb maestro kézenfogva elfut a naplementében egy ária dallamára?

Valahogy a műfaját se találja a sztori. Drámának nem elég mély, komédiának nem elég vicces. Néha felsejlenek álomszerű, abszurd vagy szürreális képek (Mozart időnként pöröl Rodrigoval, vagy a fehér ló csokitortát lakmározik gazdagék nappalijában), de ez is olyan esetleges, hol volt, hol nem módon.

Az sem segít, hogy túl sok emberrel foglalkozunk felszínesen, inkább kellene kevesebbel mélyebben.

Nem tetszik továbbá, hogy túl sok szó esik drogokról.

Akadnak persze pozitívumok. Vitathatatlan erénye, hogy a komolyzenét könnyedén, észrevétlenül hozza közel az emberekhez (sokat próbál a zenekar és a filmzene is komolyzenei dallamokból áll össze). Vannak magasztos pillanatok is, amikor például a mester kivezényli a zenekart egy grundra és spontán koncertet rögtönöz, vagy amikor figyeli a város lüktetésének ritmusát, ami dallammá áll össze a fejében. Jópofa az a jelenet is, amikor egy házibuliban Bizet lemezzel szkreccselnek.

Akit kiemelnék, az a Rodrigot alakító Gael García Bernal. Ismerős volt nagyon, amikor átvette a Globe-ot, aztán beugrott, hogy ifjú Che Guevaraként láttam korábban.

Rodrigoja temperamentumos különc, szenvedélyes zenerajongó, aki képes fanatizálni a többieket. Szerethető bohém, aki magában sokat tépelődik. Karizmatikus, bár ebből levesz kicsit pöttömsége, ami miatt bizonyos helyzetekben átcsúszik mitugrász kis bohócba.

Hát kb. ennyi. Nem utálatos Mozart, csak olyan kis semmilyen.

Hol vannak manapság a Szívek szállodájához vagy a Halottnak a csókhoz mérhető, imádnivaló gyöngyszemek?