King először akkor került a kezembe, mikor költöztünk. Húsz éve (basszus… húsz éve, nekem már vannak ilyen időszakok az életemben, ami előtt már volt tizenkét év, döbbenet). Nyár volt és szanaszéjjel hevertek a dobozok és a könyvek, bútor még sehol, úgyhogy kutakodtam, és észrevettem, hogy Stephen Kingtől van egy pár könyvünk. Hogy hallottam-e már róla korábban, nem emlékszem. De anyuék nem látták a nagy házban, mit csinálok, úgyhogy akár olvashattam horrort is, ha arra támadt kedvem. Úgyhogy elkezdtem. Először a Cujo-t. Nem volt jó, de el kellett kezdeni valahol.

Szigorúan szubjektív, remélhetőleg kedvcsináló értekezés következik.

Az egyéb sorrendre nem emlékszem, de tudom, hogy a Cujo volt az első, a Christine a második. Visszatekintve, ezek a gyengébb eresztésből valók. A Cujo-t minden szempontból gyengének tartottam már akkor is, a Christine-nek a története olyan abszurd, hogy nem lehet teljesen komolyan venni. Ami miatt viszont úgy döntöttem, hogy nyári, egy-két napos, lazítós könyveknek kiválóak lesznek a King-könyvek, és többet is elővettem: úgy olvastatja magát bármelyik, ahogy nagyon kevés könyv tudja. Stephen King az egyik legnagyobb mesélő, evör. Bármiről, mondom: BÁRMIRŐL úgy tud írni, hogy csak szívod magadba, előtted van, megjelenik, él, mozog, nem csak a szereplők és az események, de még a háttérsztorik is. Nem tud unalmas lenni. Kingnél nem csak egyszerűen áll a váza az asztalon, a vázának története van, jelentősége van, miért olyan színű, miért éppen ott áll, mikor ki törte el és ragasztotta össze. King minden egyes karakterét öt mondatban úgy rakja az olvasó elé, hogy nem csak a külseje, az egész története, a motivációi, belső vívódásai, minden ott áll, közel érzed magadhoz, mert olyan esendő, olyan problémái vannak, mint bárkinek (nem csak, hogy a hiteleit fizetnie kell, és nincs pénz éppen a számláján, de még a bugyi is bevág a fenekébe). Ha tájat ír le, ott állok vele a napsütésben/szélviharban, érzem a szagokat, a hőmérsékletet, érzem, ahogy a szereplője izzad vagy éppen megfagy. Olyan érzékletesen ír meg mindent, ami nagyon keveseknek megy. És ez a technikája engedi meg azt is, hogy amikor valami abszurdról, valami rettenetesről ír, úgy érzem, persze, ez is simán megtörténhet. Az előbb szél fújt, most megevett egy zombi. Ilyen az élet.

Megágyaz a történetnek, elaltatja a gyanakvást, aztán ráront a szegény olvasóra, belemászik a fejébe, hogy ne tudjon aludni éjszaka, ilyen ember ez.

Maga ez a történetmesélési stílus az, ami azonnal beszippant. King az a sztorizgatós fószer, akinek az ötperceseit az ember tátott szájjal hallgatja, akkor is, ha arról mesél, hogy hogy húzta fel reggel a zokniját. Ha emellé még bejön egy kreatív történet, jó ötletekkel, na, azok a könyvei kifejezetten zseniálisak. És ezek miatt mondom, hogy bár King a mai napig vacak papíron és puhakötésben jelenik meg, a ponyvairodalom kategóriában, egyszer majd némelyik könyvének helye lesz (helye kell, hogy legyen) a klasszikusok között. Mert igenis annyira jók.

A Christine után a „Salem’s Lot” (magyar fordításban Borzalmak Városa, hatásvadász és olcsó, nem szeretem ezt a címet) című könyvet olvastam, ami modern vámpírsztori, és ez már az a kategória, ami ugyan továbbra sem tartozik a legjobb könyvei közé, de egy tizenévesnek nagyon tetszik. Aztán kiderült, hogy még két osztálytársam olvas rendszeresen Kinget, így megosztottuk egymással, melyik jó könyv, melyik nem, rákaptunk, elkezdtük egymással cserélgetni. A közhiedelemmel ellentétben King nem csak horrort ír, sőt, szerintem a legjobb könyvei épp nem horror műfajúak. Lásd: A remény rabjai, Halálsoron, Dolores, vagy ott a Setét Torony, amit még nem kezdtem el, de ez ugye fantasy. Ne tévesszen meg senkit a gagyi borító.

Szóval pár lukra futás mellett (amilyen szerintem a Carrie, A rémkoppantók, Sorvadj el, meg az Álomcsapda pl., de nincs közük, amit rossznak, vagy olvashatatlannak mondanék, egyszeri kikapcsolódásnak mind jó) sikerült elolvasnom sok igazán menő könyvet is:

AZ. Erre nincsenek is szavak, ezt meg kell tapasztalni. Ha elmesélném, gagyi volna. Kingnek sikerült a bohócoktól való gyermeki félelmet kimaxolnia.

A ragyogás. Mint az köztudott, Kingnek kifejezetten nem tetszett, amit Kubrick a könyv alapján a filmmel művelt, mert szerinte nem azt közvetíti, ami a könyv üzenete volt. Én nem fogok a Mesterrel vitatkozni. Brutálisan jó a könyv, és a filmet én kifejezetten jó feldolgozásnak tartom bármely egyéb könyv-film feldolgozás viszonylatában. Ha teljesen különállóként kezeljük őket, és elfogadjuk, hogy a mélyebb jelentéseket kiirtva a film eltolódott a hirtelen hangokkal és képekkel rémisztgetés irányába, akkor is megállja mindkettő a helyét.

Tortúra. Amiben nincs természetfeletti elem, kétszereplős, mégis az egyik legjobban sikerült könyve. Bezártság, tehetetlenség, klausztrofóbia, a sérült híresség és a totálisan megkattant rajongó esete – egyszer már ajánlottam meleg szívvel a túloldalt hagyottaknak, az ajánlatom továbbra is áll. Minden trollnak kötelező tananyag. Bár lehet, hogy nem értenék a célzást.

Állattemető. Kingnek az olcsó, bazári ijesztgetésért nem kell a szomszédba mennie. Ne temess semmit a régi indián temetőbe, mert nem tudod, mi jön elő onnan, mondja az öreg csávó a frissen városba költözött fiatalembereknek, aztán persze, hogy nem fogadják meg a tanácsát. És még ezt is meg tudja oldani színvonalasan. Könyvben. A filmet nem ajánlom senkinek, épp olyan gáz, amilyennek látszik. Trailerét ide sem rakom, mert nekem ciki.

Hasznos holmik. Az amerikai kisvárosban megjelenik az ördög, és mindenki sorban eladja neki a „lelkét”, gyakorlatilag kis baromságokért cserébe. Úgy, hogy nem is tudnak róla. Nem ez pályafutása csúcsa, de iszonyú szórakoztató.

Dolores. Már vagy háromszor olvastam. Az egyik legjobb példája annak, hogy miért nincs jelentősége, ha egy történetnek ismered a végét. Csak az az érdekes, hogyan adják elő, legalábbis számomra. Dolores Claiborne első személyben meséli el a történetét a rendőrörsön, és az egész sztoriját (pontosabban: a története végkifejletét) elszpojlerezi már az első oldalon. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan jutott el odáig. A személyes King-kedvencem. Természetfeletti nincs benne, azon a pirinyó jeleneten kívül, amikor Doloresnek látomása támad. A látomásában egyébként egy másik King-könyv másik szereplőjét látja, és ő is látja Dolorest a másik könyvben egy pillanatra. Tudjátok, hogy az ilyenekkel engem le lehet venni a lábamról. Hadd mondjam el itt, hogy azért is imádom ezt a könyvet, mert ebben csak a nők főszereplők, és erősek, a férfiak pedig, ha vannak is, mellékszereplők, jelentéktelenek, gyengék. Mindig büszke vagyok, amikor férfi íróból kijön egy ilyen.

A halálsoron. Nemrég ment éjjel a TV-ben, és újra végignéztem, jó rég láttam már. A film is, a könyv is akárhányszor le tud kötni. Sam Rockwell szerepel benne, ez korábban fel sem tűnt. Ennyire öreg már ő is. De milyen jó.

A remény rabjai. Az IMDb által vezetett TOP 250 legjobb film közül évek óta ő az első, sokan nem is tudják, és el sem hiszik, hogy Stephen King regényéből készült. (Sőt, Kingnek van sztorija róla, hogy egyszer a szupermarketben egy néni felismerte a fagyasztott húsok válogatása közben, és közölte vele, hogy ezeket a vacak horror sztorikat nem szereti, amiket King ír, hanem a felemelő történeteket szereti, mint A remény rabjai. King elmondta neki, hogy véletlenül azt is ő írta, mire a néni megmondta neki: na, azt biztos nem, és továbbtolta a kocsit).  Tökéletesen sikerült filmadaptáció, a könyv pontosan ugyanilyen érzeteket kelt, pontosan ugyanúgy van az ember előtt a történet. Hogy ez a film a 7 jelölése közül miért nem kapott egyetlen Oscart sem, csak azzal tudom magyarázni, hogy abban az évben a Forrest Gumppal kellett megküzdenie. Reményről, barátságról, börtönlétről, árulásról, Rita Hayworthről. Akárhányszor a TV elé szegez. Kétszer szoktam sírni rajta. Van, aki még nem látta?

Végítélet. Ehhez a klasszikushoz néhány éve jutottam hozzá, és a tengerparti nyaralás alatt olvastam el. Mi történik a világvége után, hogyan boldogulnak a túlélők, ki hova áll, a jó és a rossz csatája. Most készülnek filmet csinálni belőle, Matthew McConaughey-t szerették volna Randall Flagg szerepére. Akárhányszor olvasok valamit az ISIS-ről (agymosással, tömeges kivégzésekkel kapcsolatban), mindig ez a könyv jut eszembe.

Novellák: a kis instant borzalmak. Imádom a novellásköteteit. Felnőtteknek szóló kis szörnyűséges mesekönyvek. Egy-egy kötet teljesen ingadozó színvonalú, de mindegyikben megvan az a 3, vagy 4, ami aztán hűha. Az Éjszakai Műszakban ott a Kukorica gyermekei, és egy „Salem’s Lot” spinoff, miután SPOILER SPOILER a „Salem’s Lot” főhőse otthagyta a Salem nevű várost a vámpírok martalékaként. A Remény rabjai is egy novelláskötetben (pontosabban: kisregénykötetben) jelent meg (angolul: Different Seasons, magyarul A remény rabjai). A Csontkollekcióból a kedvenceim: A Mrs. Todd rövid útjai (zseniális), A Jaunt, Túlélő típus, de ebben van A köd is, amit ugyan annyira nem szeretek, de ez mondjuk ismertebb (ebből is van "B" kategóriás film). A Rémálmok és Lidércek című novelláskötetben van a személyes legkedvencebb novellám: A hercehurca vége (nem spoilerezem el, pedig nagyon szeretném, annyira poén, inkább olvassátok). Ha más novellát nem is olvas az ember Stephen Kingtől, Mrs. Toddot, A hercehurca végét és A kukorica gyermekeit akkor is ajánlom egyszeri olvasásra.

És most állok ott a Wikipedia szerint, hogy be kellene számoljak a 2000. óta keletkezett műveiről, de nem megy. Szerintem rengeteg King könyvet olvastam (többet itt fel sem tüntetek, mert nem szeretem őket annyira), és minden tiszteletem az övé, jól ír, marha jó ötletei vannak, sok időbe telt, míg behoztam a lemaradásomat. A 2000. utáni regényekből viszont elveszett valami. Akármelyikkel próbálkozom, valahogy nem az igazi. Időről időre, mikor hallok róla, hogy kiadott egy új könyvet, megörülök, megveszem, elkezdem, és nem fejezem be. Már nem szippant. Már olyan… kínlódós. Már olyan, mintha számolná a leütéseket, hogy mennyi pénzt kap utána. Mintha nem lelné kedvét benne többet. Kubában a Mr. Mercedest olvastam a tengerparton, az egy nagyon korrekt kis krimi, izgalmas is volt, de „egyszernézős”, annyi. Nincs benne olyan momentum, amikre később emlékeznék, mint a régebbi könyveiből. Megöregedett? Megunta? Kiégett? Nem tudom. De a remény sosem hagy el, hogy egyszer még fog olyat írni, amitől az agyamat eldobom.

Végül: a filmekről egy kicsit

Ahogy mondtam korábban, a horror műfaját szeretem, ugyanakkor kénytelen vagyok elismerni, hogy a horror műfajban a filmek, könyvek 99 %-a használhatatlan vacak. King a horrorról, a horror iránti igényről szóló könyvében, a Danse Macabre-ban ír arról, hogy mi a titka az igazán jó horrornak: attól félünk, amit nem látunk, nem ismerünk, ami váratlan. Ha a szörny előjön a szekrényből, látjuk a méretét, el tudjuk képzelni, mihez kezdjünk vele, onnantól már messze nem olyan félelmetes. A filmek műfajukból adódóan kénytelenek mutatni. Nagyon kevés az, ami így is el tudja érni, hogy végig bepisiljek a félelemtől (kb. az Ördögűző az egyetlen, amit itt fel tudok hozni). A vér és a testrészek hullása csak egy pillanatig ijesztő. Nem ilyen horror az, ami jó. A horror akkor jó, ha utána tényleg égve kell hagyni a villanyt a hálószobában, különben nem tud az ember elaludni, mert MI A JÓISTEN MOTOSZKÁL AZ ÁGY ALATT? Vagy ha az ember nem is ijedős, de eszébe jut többször is. Ott van pl. a Mrs. Todd rövid útjai. Elmondják, hogy mi történt, de nem tudjuk, hogy mi történt, és ez a zseniális benne. Vagy a Kukorica gyermekei. Sosem tudok többé úgy kukoricásba menni, hogy ne jutna eszembe az a sztori a kukorica suhogásáról. Vagy – Kingtől eltávolodva – a lovecrafti félelem a falból hallatszó kaparászástól. Aki már egyszer hallott nyesteket randalírozni a padláson, az megérti, Lovecraft miért fosta össze magát tőle, és miért ihlették vagy harminc novella megírására. A lényeg, hogy mivel – ahogy King is jól mondja – a szörnyek valójában bennünk lakoznak, a könyv jobban működik, mint egy film, legalábbis szerintem. Nem tudja a film, hogy az egyes embernek mi a legrémísztőbb, csak formalizálni tud. Az emberi fantázia sokkal jobban tudja „fogni” ezeket a félelmeket, épp azért, mert amint testet öltenek, már kezelhetővé válnak.

Vissza a filmekhez: az ilyen típusú horrort, ami nem arra épít, hogy a szörny egyszercsak előugrik, szerintem nagyon nehéz filmre vinni. Az Alien első részének is az első órája a legjobb, amíg még nem láttuk a cuccost, csak beszélgetünk róla. A King-adaptációknak ez a legnagyobb baja. Láttam párat, mind B kategóriás. A Carrie és az AZ tudtak félig-meddig kultfilm kategóriát elérni, bár nekem ezek sem tetszenek. A ragyogás Kingnek nem tetszett. Csináltak filmet az Állattemetőből (sőt, 2. és 3. részt is, pocsékok), a Christine-ből, a Cujo-ból, a Borzalmak Városából, a Hasznos Holmikból (Ed Harrissel), egyik sem jó. Kingnél nem a szörny nagysága, meg formája a lényeg, hanem az, amit megtestesít. És ez az, amit nem tudnak átadni egy félelmetes gumimaszkkal. Ezt az üzenetet viszont például a Carrie a maga módján jól közvetíti.

Lehet ugyanakkor a King könyvekből jó filmet csinálni. Egyelőre úgy tűnik, ezek akkor sikerülnek, ha a műfaj nem horror, de ebből is látszik, mennyire jó az alapanyag. Nekem mondjuk már A remény rabjai is elég bizonyíték lenne, de ott van a Halálsoron, a Tortúra (Kathy Batest annyira szeretem, ő az általános King-film-főhősnő, kapott is ezért GG-t és Oscart is), és jó kis darab a Dolores Claiborne is, amiben szintén Kathy Bates játszik.

Szeretném végül megosztani mindenkivel a női princípiumot Dolores Claiborne és Vera Donovan szerint (ha esetleg valaki elolvasná ezek után a könyvet, akkor csak 4:04-től nézze a videót, különben a fele sztorit elspoilerezik):