Minden évben igyekszem legalább a főbb kategóriák filmjeit megismerni a fesztiválszezon idején.

Szeretnék önálló és megalapozott (egyben persze maximálisan szubjektív) véleményt formálni a jelöltekről.

Az Oscarban érintett filmek közül azokról, amelyek elindítottak bennem valamit, amelyek továbbgondolkodásra késztettek, külön örömködtem, vagy puffogtam már. Most következzenek a többiek.

A Mentőexpedíció az egyik legintelligensebb sci-fi, amit valaha láttam. Nem a CGI-n, hanem a tudományon van benne a hangsúly. Matt Damon, a marsi krumplifarmer szerepében nagyot alakít és nagyon vicces. A tavalyi év egyik legjobb filmje.

A Joy nagyon tetszett. Köszönhető ez Jennifer Lawrencenek, aki mindenben nagyszerű. Elhiszem neki a harcos tinilányt éppúgy, mint az elhanyagolt alkoholista feleséget, vagy az identitásával küszködő Marvel kékséget. Itt speciel egy életrevaló családanyát alakít, akinek teljesen idióta a családja, akik nagyban visszahúzzák. Ő viszont hisz magában és józan paraszti eszében, ráadásul nagyon tud küzdeni. Ennek hosszútávon meg is lesz az eredménye.

Jennifer is kezd abba a kategóriába kerülni, akik annyira tehetségesek, hogy gyakorlatilag nem lehet egy napon említeni őket pályatársaik többségével (legeklatánsabb példa erre Meryl Streep). Tehát szinte mindenből kiragyog, fel tud húzni bármi vackot. De talán túlzás minden filmjéért díjra jelölni. Nehéz ügy, hisz eleve igazságtalan az összehasonlítása a többiekkel, mert nem mozognak egy szinten. Tehát az elitek minden alakításáért automatikusan, gondolkodás és szavazás nélkül oda is lehetne adni ezeket a díjakat. De ugye azt nem szeretnénk, ha csak őket látnánk mindenben?

A 45 év annak a példája, hogy hiába ismersz valakit évtizedek óta, simán kerülhetnek elő olyan titkok a múltjából, amiktől leesik az állad. Amik éket verhetnek közéd és a párod közé, akivel régóta együtt élsz. Az együtt töltött hosszú idő nem garancia semmire. Se a folytatásra, sem arra, hogy valóban ismered a partnered.

Charlotte Rampling tényleg jó, de nagyrészt önmagát játssza (mármint a korának megfelelő állapotú nőt), másrészt nem futtatják ki, a fantáziánkra bízzák, hogy folytatódik a házasság, lehet-e úgy élni tovább, mint azelőtt. Amúgy meg idős emberekről beszélünk, akik előtt bizony már nincsenek évtizedek, ráadásul nagyban egymásra vannak utalva és szorulva. A 60+-os szexjelenetet viszont nem tudom megbocsájtani, beértem volna csak a ráutalással.

A Carol egy olyan film, aminek említésétől is ideges leszek, ugyanis szerintem semmi keresnivalója a nomináltak között. Semmilyen főbb kategóriában.

Egy unatkozó, nagyvilági dáma elcsábítja az áruház ártatlan, nagy bociszemeivel a világra csodálkozó eladónőjét. És ennyi. Ja meg van egy nyalifalis ágyjelenet. Meg pici feszkó a gazdag férjjel nna. Semmit nem tudunk meg abból, hogy a társadalom hogy fogadta, kezelte a másságot ebben az időben, ezen a helyen. Akkor meg mire jó ez az egész? A két színésznő teljesen 1D-s, Cate Blanchett nagystílű és delejes, de a Blue Jasminban nyújtott briliáns neurotikája után ez édeskevés. Rooney Mara meg kb. annyira karizmatikus, mint egy kisegér.

Egyedüli értékelhető momentum az 50-es évek hangulatának megteremtése, városképben, enteriőrökben, ruhákban és kocsikban.

A Spotlight nagyon tetszett. Fontos témát feszeget (papok gyermekmolesztálása), nem bulvárosan. Megrázó és izgalmas, bemutatja az oknyomozó újságírás pozitív, szimpatikus, társadalmat javító oldalát. Ráadásul önreflexív, elismeri saját felelősségét az újságírók korábbi hanyagságával, a témát szőnyeg alá söprésével kapcsolatban.

Michael Keaton briliáns, Liev Schreiber kiemelkedő, Ruffalo és McAdams jelölését viszont nem értem.

A Steve Jobs-ban pozitívan csalódtam, sokkal jobb volt, mint vártam. Jobs emberi oldalára tették a hangsúlyt, szerencsére keveset informatikáztak, mert annak a kevésnek a megértése is untig elég volt számomra. Nem tudom, az volt-e a fő cél, hogy mentséget találjanak elviselhetetlen természetére, hányatott gyerekkorának emlegetésével.

Ha igen, nem sikerült, mert én Jobsot egy érzéketlen, arrogáns, szociopata, individualista, seggfej zseninek láttam. Aki elvileg a közönségnek tervez, de letojja annak igényeit. Aztán ahogy öregszik, kicsit jobb belátásra tér, meg némi szentimentalizmus hatására a lányával is kibékül.

Az egész film végig zaklatós, mert állandóan valami bemutató, nagy bejelentés előtti öt perc őrületében pörgünk, Kate Winslet meg egyfolytában azt visítja a fülünkbe, hogy hány perc van még kezdésig.

Fassbender talán élete legjobb alakítását nyújtja. Árnyalnám: önmagához képest. Mert mint mondtam, egy érzelmektől szinte teljesen mentes valakit játszik, ez meg tényleg az ő terepe. De azért túlzásokba ne essünk, Leoékkal egy szintre emelni barokkos túlzás.

A Kémek hídjától tartottam korábban. Pedig a novemberben bemutatott társai zömétől (Bond, Fekete mise, Bíborhegy) nagyságrendekkel jobb. Korrekt film, néhol még izgalmas is. Tom Hanks jó, mint mindig (bár szimpatikus, becsületes és megbízható, mint általában). Olyan, mintha két film lenne egyben, ugyanis az első óra önállóan is megállná a helyét. Érdekes morális problémákat feszeget: előbbre való-e a hazaszeretet a törvényeknél, az emberi jogoknál? Donovan (Hanks) ügyvéd szerint nem, így maximális tudással és erőbedobással védi az ellenséges kémet, ami miatt meg is gyűlik a baja honfitársaival. Ráadásul olyan kölcsönös respekt alakul ki köztük védencével, ami már a barátság határait súrolja. Amikorra megnyugodnának a kedélyek ekörül az ügy körül, az itt tanúsított helytállásáért még egy, a korábbinál is kellemetlenebb megbízatást akasztanak a nyakába.

Szerencsére kevés a pátosz ebben a hidegháborús sztoriban, úgyhogy én ezt a Spielberg filmet kifejezetten kedveltem.

A dán lány

Hogy reagálsz, ha meglátod a férjed a kombinédban? Jó kis alapszitu, ugye? Ebből lehetne építkezni. Speciel ennek a filmnek nem sikerült. Pusztítóan unalmas és giccses. Pulyki rettentő modoros és hiteltelen. Nem hogy nem tudom összekeverni egy nővel, de fel sem merül bennem, hogy bárki igen. Azokat a grimaszokat és manírokat, amikkel női mivoltát próbálja demonstrálni, egyenesen kikérem magamnak az egyetemes nőtársadalom nevében. Büntetést azoknak, akik Oscarra jelölték! Nézzék egy hétig, napi 24 órában a Jupiter felemelkedésében. Meg ebben. Felváltva.

Alicia hiába próbál jó lenni, semmivé foszlik az egész az őt körülvevő légüres, tartalmatlan térben. A képek szépek (útifilm), de könyörgöm, elég ebből! A mezőny legrosszabb filmje és legrosszabb alakítása.

Brooklyn

Limcsi film. Olyan kis aranyos. Olyan kis súlytalan. Csajszis. Oly módon, hogy a történteket ott, helyben megbeszélheted a barátnőiddel a moziban, a film nézése közben, és ettől mások sem lesznek pipák, mert ők ugyanezt teszik.

Nincsenek gonoszok, nincs bonyodalom. De nincs katarzis sem. Mesterkélt helyzetek vannak, meg kibontatlan, egyoldalú jellemek. A fiúkák mindketten nagyon cukik, mindketten más miatt, bármelyiküket hazavinnénk. De igazából mindkettőjüket kéne, mert ami megvan az egyikben, épp az hiányzik a másikból és viszont.

Végig várok egy igazi konfliktusra (elsüllyed a hajó, a segítő pap bácsinak hátsó szándékai vannak, fúrják a főszereplőt a munkahelyén, keresztbe tesznek neki a lakótársai, az olasz csávó csalfa, Írországban botrány lesz a titok kiderülte után, anya nyomást gyakorol az USÁ-ba való visszatérés megakadályozása céljából a lányára, hozzámegyünk vörikéhez is, letartóztatás, börtön, miegymás), de semmi. Nekem ez így túl steril. Szép, de üres.

Saul fia

Én ezt a filmet nem szeretem. Távolságtartása miatt egyáltalán nem férkőzött hozzám közel, nem érintett meg cseppet sem. Pont ellentétes hatást váltott ki belőlem, mint ami Nemes Jeles László szándéka volt. Röhrig Gézát maximum résztvevőként, nem szereplőként említeném. Mert csak ment ide-oda, néha elmondott egy-két mondatot (zavaróan amatőr hanghordozással), mi meg loholtunk a kamerával a nyakában.

És akkor most elvonulok, és jól végiggondolom, mik/kik az én kedvenceim, én kinek adnám. Már ahol ez nem volt teljesen egyértelmű a filmek nézése közben.