Kevés olyan drámaírót tudok mondani - a kortársak közül meg aztán különösen -, akinek egyszerre öt darabja lenne műsoron a főváros különböző színházaiban, vagy akinek a nevére azonnal, gondolkodás nélkül mennék, ha bemutatnak tőle bármit. De Martin McDonagh ilyen.

Tarantinóhoz és Guy Ritchie-hez szokták hasonlítgatni, ami szerintem alapvetően nem helytálló. Ahol mégis felfedezhető némi áthallás, na azok a leggyengébb munkái. Mert azok "csak" szórakoztatnak, morbid, fekete humorral…és ennyi.

De többnyire nem csak ennyi. Mert az ő műveiben dráma van, szívszorító, székbe szögező, pofán- vagy gyomorszájon vágó problémákkal. Amiket nézhetsz így is, és látod ennek a nézőpontnak a helyességét, de ha a másik ember szemszögét veszed figyelembe, annak is érzed az igazságát. Figurái és történetei több rétegűek, árnyaltak, nem fekete-fehérek, bonyolultak, mint az emberek és az élet maga. Lazítja persze némi humorral, de csak olyan keserédesen tudunk rajta nevetni általában.

Mielőtt a kétezres években Oscar-díjas kisfilmrendező és Oscar-jelölt forgatókönyvíró vált volna belőle, Martin McDonagh sokáig az ír színház fenegyerekének szerepét töltötte be.

Londonban született ír szülőktől, akik azóta már visszaköltöztek szülőföldjükre. Martin 16 éves korában abbahagyta az iskolát, majd rádiójátékok írásával foglalatoskodott, amelyekből 22-t utasított vissza a BBC. Első darabját, a Leenane szépét 1996-ban mutatták be Írországban, ahol akkora sikert aratott, hogy egy hónapon belül a West Enden is játszani kezdték és Olivier-díjra jelölték.

A Londonban felnőtt írót úgy megfogta az ír nyugati part, ahol gyerekkora iskolai szüneteit töltötte, hogy két trilógiát is szentelt a környéknek. A megkezdett Leenane-trilógiát 1997-ben folytatta a kevésbé ismert Koponya Connemarában című darabbal, majd még ugyanabban az évben bemutatta Vaknyugat című alkotását.

A másik hármas első darabja az 1996-ban született A kripli, majd 2001-ben követte az Alhangya (vagy Az inishmore-i hadnagy), és ezzel a darabbal nőtt össze McDonagh neve Quentin Tarantinóéval – a macskája haláláért bosszút hirdető kamaszfiú történetében nem kioltja, hanem kiegészíti egymást az erőszak és a humor. Az Aran-szigeteken játszódó hármas fogat utolsó részének szánt Az inisheeri sziréneket viszont annyira rossznak tartja a szerző, hogy inkább úgy döntött, közzé sem teszi.

Trilógiáin kívül még három színdarabot írt: a 2003-as Párnaembert, a 2010-es A nagy kézrablást és a 2015-ben bemutatott Hóhérokat.

Darabjaival számos rangos színházi díjat begyűjtött, mint ahogy első, alig félórás kisfilmjével (Six Shooter) is egyből Oscart nyert 2006-ban, legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában (amiben idén a mi Mindenkink). Filmjeinek legsűrűbben alkalmazott színészével, Brendan Gleesonnal (vörike apuka, alias Rémszem Mordon, de fia is feltűnik pár mondat erejéig) forgatott, a szinte végig egy vonat kocsiban játszódó kisfilm a halál banalitását mutatja be egy kegyetlen szatírában.

Ezt követte 2008-ban az Erőszakik, ami BAFTÁ-t, Golden Globe-ot, legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában pedig Oscar jelölést hozott, majd 2012-ben A hét pszichopata és a si-cu.

Közben producere volt testvére (John) 2 filmjének (A guardista, Kálvária) és leforgatta a Three Billboards Outside Ebbing, Missouri című, idén bemutatásra kerülő filmjét, nem kisebb nevekkel, mint Frances McDormand, Woody Harrelson, Peter Dinklage, Lucas Hedges (Oscarra jelölték A régi városért) és Sam Rockwell.

A kripli           

Sánta Billy, a pici ír szigeten élő, nyomorék árvafiú az elszigeteltségből, a nyomorból való menekülés egyetlen útjaként az amerikai filmiparba próbál bekerülni, de színészi képesség hiányában visszaküldik a próbafelvétel után, s nemcsak a karrierjéhez fűződő álmai hiúsulnak meg, de a cél elérése érdekében hazudott halálos betegség is utoléri immár valóságosan is.

Ritka az olyan színházi előadás, amelyből hosszú évek múltán is tudok mondatokat idézni, de A kripli a Radnótiban pont ilyen volt. Ahogy Lengyel Tamás csámpás Billyként a teheneket fixírozta, Shell Judit bajuszos öregasszonyként folyton a sárga hami nyamit áhította, Szombati Gyula vénasszonyként, Kulka kócos intrikusként, zseniális volt. Nagyon együtt volt a darab, a rendezés, a színészek. De ebből kettő máskor is adott, így egyértelmű, hogy a történet volt a siker kulcsa (persze hatalmas ováció Varró Dánielnek is a rengeteg nyelvi leleményért).

Vaknyugat

A Vaknyugat fantasztikus angol humorba csomagolt testvérháború. Olyan kaotikus világot fest elénk, amelyben egy ír faluban elég nagy az egy négyzetméterre jutó gyilkosok, alkoholisták és önző őrültek száma.

Két testvér gyötri, tépi, cibálja egymást a világvégi, lepusztult falu konyhájában.

Épp most temették el apjukat, akiről lassacskán kiderül, hogy gyilkosság áldozata lett. A gyilkos nem más, mint az egyik fiú, a hidegen cinikus, agresszív Coleman. Testvére, az öntörvényű, hatalommániás Valene házi zsarnokként próbálja megőrizni domináns pozícióit; minden bútor, használati tárgy az ő nevének kezdőbetűjét viseli a rideg, sivár, piszkosfehér falakkal határolt térben.

Képtelenek a jellemfejlődésre, valószínűleg leragadtak a már gyerekkorukban elért színvonalon, és innen önmagukat és egymást gátolják a továbblépésben. Bár mindketten megbánják a másik ellen elkövetett vétkeiket – legyenek azok csínyek vagy bűncselekmények - , de képtelenek őszintén és tiszta lappal újrakezdeni. Mögöttük hosszú múlt, egymás elleni manőverekkel teli, végigivott évtizedek állnak, előttük pedig a semmi. 

Coleman és Valene Connor gyerekkoruk óta tartó csatározásai (egymás kővel „dobigálása", „szembecsulázása", nemi identitásának firtatása, pálinkájának felvizezése) csak akkor szünetelnek, ha akad valaki a külvilágból, akit utálni lehet, vagy megjelenik a színen Kicsilány, akiért mindkét fiú titkon rajong. A hitében meghasonlott és alkoholproblémákkal küzdő Welsh atya megpróbálja kibékíteni a két testvért, ám ehhez visszafordíthatatlan lépést kell tennie.

A pap maga is frusztrált személyiség, s nemcsak idült alkoholizmusa okán, hanem mert tudja, nem képes megfelelni emelkedett hivatásának, s nem tudja megvédeni, irányítani a rábízott lelkeket. A gyötrő lelkiismeret-furdalás elől, más kiút nem kínálkozik, így alkoholmámorba menekül. S miközben igyekszik a szó szoros értelmében józannak maradni, a nyomasztó felelősségérzettől áthatva terelgeti, istápolja a szétesett család maradékát. Prófétálni próbál, közben szüntelen ostorozza önmagát, mert nem áll hivatása, s a helyzet magaslatán. Meghasonlott ember, aki eltelt az élet gyarlóságaival és gonoszságaival, önnön gyávaságaival, megalkuvásaival, akiben összesűrűsödött a cselekvés vágya s a tehetetlenség miatti végtelen keserűség a kínzó önváddal. Ezért megérett benne az önpusztító indulat is. 

Welsh atya szerepére Alföldi Róbertet kérték fel - és ezzel át is került a súlypont az élethosszig marakodó, a gyűlölködésben összeláncolt testvérpárról a hitével és küldetésével mélyen meghasonlott papra, akit masszív alkoholizmusa sem véd meg az életcsődtől.

Martin McDonagh műve abszurd, káosszal meg kilátástalansággal teli, és bár egy kis helyiségben vannak összezárva az emberek, képtelenek egymással kommunikálni.

A semmi mással össze nem téveszthető McDonagh-féle fekete humor mellett a történetet a szeretethiány, a folyamatos győzni vágyás, az érdekharcok, a pillanatnyi béke öröme, a bűn és a megbocsátás teszi aktuálissá.

Alföldi fantasztikus, és itt jegyeztem meg Ficza István nevét is, aki az Örkényben látható leginkább, egyelőre sajnos csak mellékszerepekben.

A magyar szöveg Varró Dánielt dicséri.

Leenane szépe (Piszkavas)

Leenane egy kicsi település Írország egyik eldugott zugában, nevének jelentése: ahová a hullámok elérnek. Lakói elszigetelten, csendben élnek az örökös esőben és ködben. Ebben a faluban, pontosabban még attól is messzebb, a hegyen él a negyven éves, lassan szűz vénkisasszonnyá savanyodó Marueen és zsarnoki természetű, 70 éves anyja, Mag.

Marueen életét jó ideje csak hipochonder, lusta, magát mindenben kiszolgáltató anyjának gondozása tölti ki, boldogságról már ábrándozni sem mer. Egy nap azonban visszatér a városba Pato Dooley, aki hosszú évek óta szeretne közelebb kerülni a nőhöz, de távoli munkahelye és gyávasága miatt erre eddig nem adódott alkalom. Most viszont együtt töltenek egy éjszakát és a nő számára ez a találkozás úgy tűnik föl, mint esély egy boldog jövőre.

Maureen anyjának egyáltalán nem tetszik ez a kapcsolat, ezért a lányának szóló üzeneteket elégeti, hogy megakadályozza magára maradását. Lelepleződik, így Maureen és az anyja élet-halál harcba kezd.

A Leenane szépe egyszerre könnyfakasztó románc, virtuóz burleszk és groteszk tragédia.

Zseniális karakterek, zseniális történetvezetés, zseniális alakítások (Pogány Judit, Pokorny Lia). Ahogy az öregasszonyban a nagyanyádra/anyádra ismersz, aki hazudik, sumákol és manipulál, mindent bevet, csak foglalkozzanak vele, hol erőszakos, hol esendőnek mutatkozik, hálátlan, minden gondoskodás természetes, az neki jár, képtelen vagy a kedvére tenni, mert amit tegnap szeretett, ma már utálja. Szíved mélyén te is kínoznád meg gyötörnéd, de elborzaszt, ha látod, hogy más ezt teszi.

És hát a lánya, akiért szíved szakad, mert feláldozta az életét azért, hogy az anyjáról gondoskodjon (bezzeg a testvérei leszarják), de minden mondatával és mozdulatával bosszút is áll mindezért.

Labilis idegzetű, összefolynak az agyában a valós remények a kiszínezett, feltupírozott valósággal, amelyekből védőburkot épített a lelke köré anyja gonoszságainak elviseléséhez.

És a megdöbbentő végkifejlet: amikor anyja már nem áll a boldogsága útjában, mégis összeomlik minden reménye, azt érezzük, hogy talán mégis jobb volt a rémes anyával, mint így egyedül, a fojtogató magányban.

Végül kvázi átveszi anyja szerepét, ezzel igazolva azt az aranyigazságot, hogy hiába fogadjuk meg fiatalon, hogy mi bizony nem leszünk ilyenek idős korunkban, végül mindent ugyanúgy csinálunk.

Ez így leírva kifejezetten érfelvágósnak tűnhet, de pont abban rejlik McDonagh nagysága, hogy úgy tud nevettetni, hogy közben gombóc nő a torkodban a fájdalomtól.

Elviszed magaddal napokig ezt a fájdalmas, torokszorító érzést. Mert az élet nagy kérdéseit boncolgatja egy kis elszigetelt ír település furán zakkant közösségén keresztül, akiktől kezdetben távolságot tartasz, esetleg lesajnálsz és kikacagod őket, aztán szépen rájössz, hogy az ő problémáik valójában a tieid is, nem is álltok annyira távol egymástól.

A nagy kézrablás

Az első Amerikában játszódó McDonagh darab.

A lepukkant hotelben zajló történet főhősei igazi lecsúszott, piti kisemberek nem kis defektekkel.

A főszereplő Carmichel 27 éve keresi a kezét, amelyet –állítása szerint- idegen fiatalok vágtak le, miközben egy érkező vonat előtt a sínekre szorították. Ezután gyakorlatilag egész életét arra tette fel, hogy megtalálja az eltűnt végtagot. És úgy mellesleg sorozatgyilkos.

Magányos farkas a hotel recepciósa, Mervyn is. Legszebb álmaiban egy iskolai mészárlás hősévé válik és egyetlen barátja egy állatkerti gibbon volt, de miután a majom elpusztult, végképp magára maradt a lepusztult hotelben. Mindennap azt várja, hogy történjen valami izgalmas, amíg a félkezű sorozatgyilkos felbukkanásával házhoz nem jön a dráma.

Marilyn és Toby, a drogdíler páros megpróbálja lehúzni Carmichelt és egy lopott, formalinos kézzel átverni.

Ők négyen kerülnek össze abban a hotelszobában, ahol hamarosan már az életük lesz a tét egy gyilkos humorú, bizarr élet-halál harcban.

Ha valaki csak simán egy jót akar röhögni, ezt a darabot válassza. De ebből nem fogja megismeri McDonagh igazi arcát. Épp ezért szerintem ez a legsúlytalanabb, leggyengébb műve.

A párnaember

A meg nem nevezett diktatúrában élő Katuriant, a rémtörténetírót két rendőr, Tupolski és Ariel vallatja, mert gyerekgyilkosságok történnek az író történeteivel kísérteties hasonlóságban.

A vallatás folyamán nem csak azok a kérdések merülnek fel, hogy Katuriant mi motiválta négyszáz olyan novella megírására, amelyek neurotikus elmére engednek következtetni, hanem az is, hogy a művek megszületése után ki másolta le a brutális gyilkosságokat.

A gyilkosságok alapjául szolgáló sztorik mindegyike borzalmasan nyomasztó, és Michal, Katurian szellemi fogyatékos bátyja, akit a szomszéd zárkában vallatnak, mindegyiket kívülről tudja, egészen máshogy értelmezi őket, mint ahogy Katurian.

A két testvér súlyos családi titkai, sötét múltjuk és gyermekkori traumáik tovább árnyalják a képet, és magyarázattal szolgálnak az író történeteinek bizarr voltára, melyek közül az egyik legelgondolkodtatóbb a párnaember sztorija. A puha párnaemberé, aki úgy próbálja a kisgyerekeket megóvni felnőttkori csalódásaiktól és egy elrontott élet lehetőségétől, hogy felajánlja nekik a halált, mint az egyetlen boldogító alternatívát.

A „ki volt a gyilkos” kérdéskörnél sokkal izgalmasabbak benne azok a gondolatok, amelyek a művészet hatásáról és felelősségéről szólnak, továbbá arról, hol húzódik a határ valóság és fikció között, lehet-e változtatni a gyermekkori bántalmaktól torzult személyiségen nagyfokú tudatossággal.

Fontos kérdés az is, hogy mi történik a rémnovellákkal a szerző halála után. Az írót ugyanis egyetlen monománia mozgatja: megmenteni a műveket, és velük együtt átmenteni saját magát az utókornak. 

A karakterek a legutolsó részletükig kidolgozottak, a színészek pedig zseniálisat alakítanak. A korábban számomra teljesen jelentéktelen Pál András hátborzongató hitelességgel hozza a súlyosan terhelt, őrült zsenit.

Különösen örültem Köles Ferencnek Tupolskiként,

akinek nevét a 2010-ben Pécsett látott Gettóban jegyeztem meg.

A darab tagolása nem túl szerencsés, mert a rendkívül hosszú első felvonás olyan szinten sokkolja a nézőt, hogy a szünetben alig képes a döbbenetből felocsúdni, viszont a második felvonás már nem tudja átlépni az elsőben az egekbe feltolt ingerküszöbünket. Összességében mégis zseniális mű és előadás ez, ami úgy ül rá az ember agyára és lelkére, hogy még napok múlva is rágódik az általa felvetett problémák és kérdések feldolgozásán.

Szerintem McDonagh legmélyebb és legkomolyabb darabja (idáig).

Hóhérok

A Hóhérok Martin McDonagh legújabb, nyolcadik színdarabja, amelyet 2015-ben mutattak be Londonban és elnyerte az év legjobb új drámája díjat. McDonagh 12 év után tért vissza az angol fővárosba, a 2003-as A párnaember óta ugyanis csak egy darabbal jelentkezett, a 2010-es A nagy kézrablás premierjét viszont a Broadway-n tartották.

Az ír témájú darabok után, a londoni Royal Court Theatre felkérésére, McDonagh először mutatott be nem ír, hanem angol nyelven keletkezett, olyan darabot, ami Angliában játszódik, a szereplői angol emberek, ennek megfelelően humora is angol humor, és a középpontjában angliai történelmi esemény áll: a halálbüntetés 1965-ös eltörlése.

Mit tehet a világ második legjobb hóhéra Angliában, amikor eltörlik a halálbüntetést? És ki volt az első? Törzshelyén, az oldhami kocsmában Harry Wade helyi celebnek számít. Míg a riporterek és az állandó kocsmavendégek várják Harry reakcióját a nagy hírre, Syd, Harry régi asszisztense és a furcsa Mooney egészen más szándékokkal ólálkodnak a környéken.

A történet egy észak-angliai kisvárosban játszódik az 1960-as évek közepén. Abban a pillanatban indul a darab, amikor Nagy-Britanniában beszüntetik a halálbüntetést. Szinte végig a kisvárosi hóhér kocsmájában vagyunk, ahol a drámában lejátszódó két nap alatt megismerjük azokat az embereket, akik itt élik a mindennapjaikat.

A Katona március 18-i bemutatójára készülve a rendező és egyben díszlettervező Gothár Péter, és a jelmeztervező Tihanyi Ildi első körben rengeteg korabeli fotót gyűjtött az előadáshoz, majd kiutaztak Angliába és bejárták azokat a helyeket, ahol ezek az emberek éltek. Gothár Péter sok fotót készített Manchesterben a helyi emberekről, a kocsmában zajló életről. Tihanyi Ildi a bolhapiacokat járta végig régi ruhák után kutatva, a londoni Camden Marketen nagyon sok eredeti ruhát talált a darabhoz. Így a színészek gyakorlatilag eredeti ‘60-as évekbeli angol ruhákban játszanak az előadásban.

Általában a jelmezek a főpróbahéten kerülnek be a próbafolyamatba, amikor a díszlet is áll már a színpadon, és onnantól kezdve minden nap jelmezben próbálnak a színészek a bemutatóig. Ez Gothár Péternél teljesen másként zajlik, hiszen már nagyon az elején, akár a második héten tart egy jelmezes próbát. Az, hogy a jelmezek világát ennyire szorosan a próbákkal együtt alakítják, Gothár filmes gondolkodásából ered. Mindig több lehetőséget is nyitva hagy, több utat is bejár, mielőtt véglegesítene.

Erőszakik (In Bruges)

Az In Bruges ingyen reklám a belga kisvárosnak. Már ha szüksége van rá egyáltalán, ugyanis az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam.

Aki nem látta még, annak meg tökéletesen átjön a karácsonyi Bruges hangulata ebből a filmből. Hacsak nem úgy áll hozzá, ahogy a fiatalabbik bérgyilkos, akit erre az „unalmas helyre” száműzött társával együtt a főnökük, miután Londonban egyik megbízatása alkalmával véletlenül lelőtt egy kisfiút.

A két férfi a maga módján próbálja elütni az időt főnökük további utasítására várva. Az idősebb elmerülne a város szépségeiben, míg a fiatalabbik a könnyed élvezeteket keresi. De képtelen bárminek felhőtlenül örülni, mert marcangolja a lelkifurdalás a kisfiú halála miatt. Mintegy apa-fiú kapcsolattá fejlődik viszonyuk a kényszerű összezártságban, amiben tragikus fordulatot jelent az, hogy az idősebb arra kap utasítást főnökétől, hogy ölje meg fiatalabb társát.

Ezt ő képtelen megtenni, meglátja a fiúban a romlatlanságot, a változtatás lehetőségét és talán saját megváltását is azáltal, hogy hozzásegíti a tiszta élethez. Ez persze nem maradhat megtorlatlanul.

Sziporkázó, vicces, abszurd párbeszédek és humor jellemzi a filmet, amit emellett végigkísér egy édesbús, szívbe markoló hangulat, igazi McDonaghi atmoszféra. Ezt segíti a szomorkás zene, a csodálatos képek, az erős karakterek és a remek színészi játék (Brendan Gleeson, Colin Farrell és Ralp Fiennes egytől egyik nagyszerű).

A hét pszichopata és a si-cu

Szerkezetében nagyon hasonlít A párnaemberhez. Kis történetek sorozatából áll össze a nagy egész, amelyeket az épp alkotói válság miatt alkoholizáló író, Marty és odaadó, neki minden áron segíteni akaró állástalan színész barátja, Billy ötletelnek, hogy Marty meg tudja írni végre A hét pszichopata című forgatókönyvét. A bonyodalom pedig két dologból származik: egyrészt kiderül, hogy a történetek zömének valóban van valóság alapja, illetve idővel valósággá válnak. A másik vonalon pedig akkor vesznek tragikus fordulatot az események, amikor Billy, addig jól működő kutya lopó és jutalom fejében visszaszolgáltató üzletébe hiba csúszik: egy veszélyes bűnöző Bonny nevű si-cuját sikerül meglovasítani véletlenül.

Mindenki tökéletesen zakkant és lubickol elmeháborodott szerepében. Röhögünk, de szívünk szorul, mint McDonagh-nál általában.

A májusban megtekintésre kerülő Hóhérokkal csaknem teljessé válik az életmű megismerése számomra. Remélem, az Alhangyát is le fogom tudni még vadászni valamikor, valahol.