Huszonkét film, ennyi az idei mérlegem. Jó beugró ez egy vitriolos kritizáláshoz? Nem baj, ha nem, attól én még megteszem.

A szobához és az Oroszlánhoz mérhető katarzissal sajnos nem találkoztam. Nem, ez így nem igaz. Voltak katarzisok, de egész máshonnan jöttek, mint ahonnan számítottam rájuk. De erről sokkal-sokkal később.

A Tűnj el! jelölését semmilyen kategóriában nem értem. Adott egy film, ami nem tudja eldönteni, hogy milyen műfajt céloz meg, elindul bíztató thrillerként, jól építi fel a rendező a feszültséget és a diszkomfort érzését, aztán egy ponton átmegy zs kategóriás horrorba. Az alapötlet remek, a színészi alakítások pedig -elsősorban a mellékszereplőknél- kiválóak. De a jelölt kategóriákban semmi keresnivalójuk szerintem.

Sérelmezem, hogy Judi Dench nincs ott a legjobb színésznők között Viktóriáért, mert maga a film ugyan nem túl jó, de megmutatja a királynő emberi oldalát, az uralkodók elszigeteltségét, az őket körülvevő intrikát és talpnyalást, az öregség keserveit.

Ezzel szemben jelölték a legjobb maszk kategóriában, ami igazából nem is volt, hisz Judi Dench idősebb, mint Viktória a halálakor volt. Maximum egy kispárnát köthettek a hátsójára, hogy jobban emlékeztessen a falánk uralkodónőre.

Értetlenül fogadtam a Star Wars szinte már kötelező technikai jelöléseit, hisz az égvilágon semmi újat nem hozott az utolsó része. Vonatkozik ez a Kong: Koponya-szigetre is, ahol elég gagyi teremtmények futkostak.

Nagyon helyénvalónak vélem viszont a Szárnyas fejvadász jelölését, mert ezzel rátapintottak a film egyetlen erényére: a lenyűgöző, ámde öncélú látványorgiára.

A legnagyobb showman külsőségei is kifejezetten említést érdemeltek volna szerintem, de ezt a filmet eléggé hanyagolták.

Az igazi csoda egy meglehetősen kiszámítható és klisés alkotás. Owen Wilson nem tudott mit kezdeni azzal, hogy kimozdították a komfortzónájából, nem így a kis Jacob Tremblay, aki a rémes maszk ellenére, a pillantásával, a testbeszédével is nagyot alakít.

Én nem értem, a Lady Bird miért készült el. Mond az még valakinek újat, hogy a tinédzserek lázadnak, rettenetesen tudnak viselkedni és kinézni, harcban állnak a szüleikkel, elvetik az ő értékrendjüket és sajátot keresnek, hogy elvakítja őket a talmi csillogás (rossz döntéseket hoznak, rossz emberekhez csapódnak), hogy amit tiltanak, az a legvonzóbb, azt mindenképp ki kell próbálni, feszegetik a határaikat, de ha szilárd alapokat kaptak, visszatérnek a valódi értékekhez és légy önmagad? A felnőttek számára is van ám tanulság: 50 fölött már nem kapkodnak utánunk két kézzel a munkáltatók. Vagy ezt is hallottátok már? Akkor nem csak számomra unalmas kliséhalmaz ez a történet?

Úgy tűnik, Saoirse Ronannek karmája, hogy idegesítő figurát játsszon. A vágy és vezeklést idézően bosszantó, csak itt nem csinál annyi kárt, mint ott. Szóval talán a tiniknek gyógyír lehet, hogy más kortársuk is szarul érzi magát, a velük nem boldoguló mamájuk számára meg reményt adhat, hogy lesz jobb. Vagy nem.

Az Én, Tonya két ok miatt érdekes számomra. Egyrészt mert igaz történet, másrészt, mert nem látom benne Margot Robbie-t.

Nekem ő Margot, a nagyon dögös, gyönyörű, kifinomult teremtés.

Jó, nem mindig kifinomult, néha kicsit elmeroggyant, de akkor is szuperszexi.

Ki ez a proli, loncsos, szabadszájú, szétcsúszott teremtés?

Ki gondolta volna, hogy ebben a nőben ennyi van? Elképesztő, mennyit melózik a szó színészi és fizikai értelmében egyaránt. Lekörözi teljesítményben Gary Oldmant is szerintem. A film is jó, vicces, kikacsintós-kiszólogatós, nehéz eldönteni, utáljuk vagy sajnáljuk Tonyát. De nem csak Margot remekel, hanem az anyja és a "szuperhős" pufi is.

A víz érintése nekem egy Amélie-be oltott A kétéltű ember. Zavarba ejtően bizarr. Nagyon szépen meg van csinálva és többen is jól játszanak. Elsősorban Sally Hawkins kislányosan ártatlan és rajongó, szuper, hogy szavak nélkül is így megoldja. Michael Shannontól meg a hideg ráz, annyira démoni.

Van két jelenet, ami nekem agyoncsapja az egészet (musical, szobaelárasztás), mert nyálas és hatásvadász. Nem érintett meg igazából, de érdekes. Belejátszhat ebbe az is, hogy meglehetősen undorodom a hüllőktől, úgyhogy jobban tudok azonosulni egy olyan szörnyeteggel, amelyik emlősállatra hajaz, nem pedig egy óriásgyíkra.

Nagyon klisés a bonyodalom is, már kijön a könyökünkön ez a Szovjetunió-USA ellentét.

Vannak benne szerintem teljesen indokolatlan és felesleges horrorisztikus jelenetek, amiket del Toro mintha csak azért tett volna bele, hogy demonstrálja, „én valójában horroros vagyok ám”.

A másik aberrált szerelmi történet a Fantomszál, ami egy Münchausen-szindrómás gombász csajról szól. Minden szempontból csalódás volt számomra, külsőségeiben, és a színészi alakítások tekintetében is. Egekig magasztalták például a divattervező nővérét, de hát hol van ő Tonya egyszerűen káprázatos anyjához képest? Vagy DDL Gary Oldmanhez képest, még ha az ő filmje se sikerült éppen túl jóra?

Az egyik legfurább reakciót a Szólíts a nevedenre adtam.

Az elején nagyon untam, bár az olasz táj szépsége alól nehezen vontam ki magam. És Elio intellektusa alól is. Három nyelvet cserélget csípőből, csodásan zongorázik és gitározik. Egy ideig idegesített, bevallom, mert úgy tűnt, mindegy neki, hogy vezeti le a feszkót, fiúval, lánnyal, barackkal. Aztán idővel olyan gyönyörű rajongást és ragaszkodást ad elő ez a fiú, hogy a végére megharapta a lelkem. Bár Armie Hammer számomra visszataszítóan sikamlós, a szexjelenetek nem tüzesek és izgatóak, de Timothée Chalamet nevét mindenképp érdemes megjegyezni a jövőre nézve, mert szerintem borzasztó tehetséges. Ja és olyat se láttam még soha sehol, hogy ennyire liberális legyen egy apa, hogy az ösztönei ilyen szintű kiélésére bíztassa a fiát. Azt a fiút, aki a Lady Birdben egy tenyérbemászó, aljas kis szarjankót alakít.

De többen is vannak, akik több Oscaros filmben is feltűnnek. Ott van mindjárt Lucas Hedges, aki egyrészt Lady Bird első fiúja, másrészt Mildred fia az Óriásplakátban.

A prímet viszont Michael Stuhlbarg viszi, aki Elio liberális apukája a Szólíts a nevedenben, szimpatikus orosz tudós-kém A víz érintésében, és játszik A Pentagon titkaiban is, aminek megnézésétől egyelőre hideg ráz.

Katarzist hozott viszont a Testről és lélekről a tartózkodó, visszafogott érzelmek, fantasztikus színészi játék és a gyönyörű képei miatt. Itt az se érdekelt, hogy aberrált, ha már aberráltnak kell lennie egy szerelmi történetnek, az ilyen legyen.

Repdesett a lelkem a Coco megnézése után, mert bizarr ugyan a mexikói halottas-csontvázas történet,

de tele van humorral, szeretettel és tobzódik a jobbnál jobb latin dallamokban. Ha ilyen színes, vidám a túlvilág, igazán nincs mitől tartanunk. (Bébi úr átlagos volt, Ferdinánd kifejezetten idegesített).

A legjobb film jelöltek közül az Óriásplakát lett a kedvencem. Kellően beteg és mély, vicces, pazar karakterek, jellemfejlődés és színészi alakítások jellemzik. Mindenki nagyon jó, tényleg. Frances McDormand és a törpi románca egyenesen pusztító. Ugyan Margot Robbie leiskolázta a női mezőnyt, de talán a két hapsi közül az egyik megcsíp egy szobrocskát. Ha már muszáj választanom, akkor inkább Rockwellre szavazok. És persze legalább a forgatókönyvet hozza el McDonagh, igazán megérdemli.

Meglátjuk. Drukkolunk. És persze jövök majd közvetíteni a díjkiosztó alakulását.