Kuba történelme és a politikai helyzet
Kuba történelmét átolvasva próbálok olyan időszakot találni, amikor éppen senki nem háborúzik senkivel, de nehéz. Onnantól kezdve, hogy ez a Diego Velázquez de Cuéllar nevű arc beköltöztette a földijeit (ami egyenlő volt a helyi lakosok szinte teljes megsemmisítésével) 1512-től, folyamatosan a helyi és a nagyhatalmi háborúk középpontjában volt ez a szerencsétlen földdarab. Alapvetően spanyol gyarmat, de folyamatosan francia kalózok fosztogatják (és gyújtogatják), aztán mikor kitör a konfliktus az angolok és spanyolok között a gyarmatokért, jönnek az angolok, és elfoglalják Havannát. A háborút követő béketárgyalásokkal aztán az a megállapodás születik, hogy a spanyoloké marad Havanna, de az angolok megkapják Floridát. Mikor kicsit pihenhetnének, az amerikai függetlenségi háború híre elterjed a vidéken, és a rabszolgák (nem mondtam, hogy vannak? bezony, hiszen a szegény bennszülöttek belepusztultak a rájuk kényszerített robotba és az európaiak által behurcolt betegségekbe, így az utánpótlást afrikaiakkal teremtették meg) elkezdenek elégedetlenkedni. Ekkorra már a számuk egyébként a fehér lakosságét majdnem eléri, 1708. óta pedig létezik egy királyi rendelet is, ami alapján pénzért lehet szabadságot venni. Mikor az amerikai hírek hatására elindulnak az újabb egyenlőségi hullámok (korábban már volt több is), a feketék fele (!) már megvásárolta a szabadságát.
A 19. század elejére Európában és a dél-amerikai államokban is nagy a felfordulás (Európában Napóleon miatt keveredik a ki kivel van, Dél-Amerikában meg leginkább szeretnék, ha az összes óvilági hatalom hagyná őket békén szépen), Kuba azonban végig hű marad a spanyolokhoz, akkor is, amikor már Peru, Kolumbia, Haiti mind kivívták függetlenségüket (oka: egyre rosszabb a telepes : rabszolga arány a rabszolgák javára, a kereskedelem erősen függ az anyaállamtól, a fekvés miatt folyamatosak a kalóztámadások, amitől a spanyol katonák védik a szigetet). A spanyol hűség azonban egyre terhesebb, a rabszolgaság marad, növekednek az adók. 1868-ra Puerto Rico is kivívja a függetlenségét, amivel Kuba marad az utolsó spanyol gyarmat az Újvilágban. Ez annyira ciki, hogy alig két hónapon belül megindulnak a spanyolok elleni, tíz évig (!) tartó függetlenedési harcok (leverik). 1886-ban eltörlik a rabszolgaságot, amibe a kubai gazdaság belerokkan. 1895-ben kirobban a második függetlenségi háború, amely közben egy kis baleset miatt (Maine csatahajó felrobbanása tisztázatlan körülmények között) háború tör ki az USA és a spanyolok között is. 1902-ben így elérkezik Kubába az amerikai-fajta függetlenség: Kuba független lesz a spanyoloktól, de az USA bármikor beavatkozhat a politikába, ha neki úgy tetszik.
A XX. század eleje a gazdaság rendbeszedésével, és a gyümölcsöző amerikai kapcsolatokkal, a turizmus felfuttatásával telt. A nyugati demokrácia-szerűség alakulóban, de ügyetlen, túl nagy a korrupció, a nép folyamatosan elégedetlen. Kuba jelenkori történetében bizonnyal az antihős szerepét betöltő Fulgencio Batista y Zaldívar elnököt a '40-es években még nagyjából demokratikus választásokon választották (jó ennek is van azért háttértörténete), és adott is a népnek egy korszerű alkotmányt, amit aztán az 1952-es "újraválasztásakor" (amit másként katonai puccsnak hívnak) felfüggesztett, és jött a diktatúra, a gengszterek, a drogok, és és és --> FIDEL. EL CHE. CAMILLO. És a történelem azon része, amit minden, de minden kubai kívülről ismer, ami meghatározza a jelenjüket attól függetlenül, hogy már 60 éve történt, és amit tapasztalhattunk a kubai út minden másodpercében.
Kép innen
|