Tegnap találtam véletlenül egy számot Spotify-on. Meghallgattam vagy ötször. Annyira rendben van mindene, a hangulata, a szövege, az ének, a dallam, minden. Nagyon tetszik. Azt hittem, ez valami új, de nem, már több, mint egy éves. 

Aztán megnéztem a klippet, az nem annyira tetszik, két dolog miatt. Az egyik dolog, hogy a szöveg annyira egyszerű és emiatt több rétű, annyi mindent bele lehet gondolni, hogy a klipben az irányított tematika kicsit lapossá teszi. A másik dolog pedig Christina Aguilera és a manírossága, amitől a falra mászom. Meg is lepődtem, hogy ilyen kellemesen, egyszerűen is tud énekelni, de aztán megjelenik a videóban, és tekereg, és teátrálisan a fejét fogja, és agyonüti az egésznek azt a tiszta szomorúságát, amit én kiérzek. Ehhez a dalhoz oda kellett volna kuporodni a zongora mellé tépett otthoni pulcsiban, smink nélkül, és úgy tolni. Nem csak az ő hibája persze, hogy nem találta el a hangulatot.

A továbbiakban pedig Christina Aguileráról fogok írni. Akit én nagyon szeretnék szeretni, de mindig van benne valami, amitől nem megy.