A horrort könyvben is filmben is szeretem. Ahogy mondtam, kár, hogy a rendelkezésre álló anyag 95%-ban vacak, gagyi. Valószínűleg ezért van az, hogy amikor izgalmas, horroros beütésű sztorira vágyom, akkor kénytelen vagyok mindig visszakanyarodni Stephen King bácsihoz (jó még Neil Gaiman is, vagy Ira Levin, és még egy-egy író, akik néha villantanak), aki nagyon érti a műfajt. Nem térek ki a klasszikusokra, mint Poe, vagy Lovecraft, nem. Csáth Géza nagy sikerű "Mesék, amelyek rosszul végződnek" című gyűjteményét, ami engem egy életre traumatizált, meg sem említem, persze, az nem is horror, hanem a nagy magyar valóság, vagy mittudomén. Nem az a lényeg, hogy hentelés, vér, szétvagdalt testrészek. Stephen King írt egy - szerintem - nagyszerű könyvet a horrorról, és hogy mitől lesz egy könyv (film, sorozat, rádiójáték) jó horror, annak minden mondatát idevágnám idézetnek. Akit érdekel az ilyesmi, ajánlom figyelmébe (Danse Macabre). 

King papa ebben a könyvben, ha jól emlékszem, külön részt szentelt a vámpíroknak és a vámpír mítosznak. Nem is az az érdekes, hol, mikor jelenik meg, hanem hogy miért. Mi az a mozzanat, mi az a szimbólumrendszer, ami a vámpírt olyan izgalmassá teszi, hogy gyakorlatilag minden második horrorfilm vámpírokról szól Hollywoodban, vagy valami olyasmiről. Nekem korábban semmi mást nem jelentett, csak egy újabb szörny-féleséget, ami csúnya, gonosz, halhatatlan, sérthetetlen, és emberek vérét issza.

Aztán az HBO leadta az Interjú a vámpírralt, amit olyan 13 éves koromban láttam, és ez a film nekem meghatározó élmény lett kamaszkoromból, több szempontból. Az egyik: nem tudtam azelőtt, ki az a Brad Pitt, határozottan több mindenben szerettem volna látni ezen túl. Hála égnek ez a kívánságom nagyon bejött, így 20 év távlatból. A másik: a vámpírlét szerencsétlenségétől és kilátástalanságától hetekre depresszióba estem. Átérzem. Megértem.