Zenében szerintem finnyás vagyok. Általánosságban azt mondanám, hogy a popzenét szeretem, azt, ami fülbemászó és dallamos, viszont a rádiók kínálata 85%-ban nem az én világom. Ha valakinek van egy jó száma, megpróbálom az egész albumot végighallgatni, és általában csalódom. Ha nincs rögtön valami, ami megragad, akkor én ugyan végig nem hallgatom többször az egészet. Csak azt az 1-2 számot, ami jó volt, azokat rogyásig. Amíg nem léteztek az mp3 lejátszók, folyamatosan válogatás CD-ket írogattam magamnak, mert nem volt olyan CD, amit egy szám meghallgatása után ne akartam volna cserélni.

Nade, ugye, mindig vannak kivételek. Nem lövöm le a többi poént, mert úgy érzem, lesz még azokból is szpesöl. Kezdem a cunamit azzal, amit talán legjobban szeretek, és aminek a szeretetét már többekre sikerült átragasztanom. Már most mondom, hogy nem fogok megemlékezni az életrajzáról, sem a Police-os időkről, ez egy szubjektív szpesöl, Sting az én nézőpontomból. Sosem érdekelt, hogy hányszor vált el, hány gyereke van, jár-e a feleségével swinger klubba (valami Borsban vagy Story-ban olvastam), vagy hogy milyen jól néz ki, engem csak a zene érdekel. És az a véleményem, hogy Sting bácsi ezen a téren nagyon ott van, és a koncertjei is profik, úgyhogy elégedett rajongó vagyok.

Na, kezdjük a történetet ott, ahol nálam kezdődött - eltekintve a Message In The Bottle, Roxanne, Fragile, meg az Englishman In New York számoktól, amik már akkor slágerek voltak, mikor kicsi voltam, ezért ezek így zsigerileg belém ivódtak, de nem tudtam, honnan jönnek (ilyen dalok mindenkinek vannak, nem? ha akarod, ha nem, ha szereted, ha nem, a fejedben van).

Szóval a sztori kezdete: Brand New Day. Jó, Grammy díjat is kapott érte, legjobb Pop Vocal Album, meg a Brand New Day című számért Best Male Pop Vocal Performance, nagy dolog.