Közlési kényszerem van megint. Emlékszik valaki az Uptown funkra, amire azt írtam, hogy a zene önmagában annyira nem is jó, de klippel együtt annyira tetszik, hogy akárhányszor meg tudnám nézni?

Na, itt vannak az inverzei, és nem is azért, mert a klippek rosszak lennének. Szerintem jók, viszont annyira nyomasztóak, hogy soha többet nem akarom látni egyiket sem. A Relax My Beloved az egyik kedvenc számom régóta, na, annak a klipje nem csak nyomasztó, hanem nézhetetlen is. Ha valamit nézni kell, maradok az unplugged verziónál, de az meg nincs olyan izgalmasan meghangszerelve.

Ha csukott szemmel is, de szerintem érdemes meghallgatni őket egyszer. Az egész bejegyzés a Take Me To Church miatt született, amit egyik este hallottam először a rádióban. Pedig nem új.

Update: annyira tudatlan vagyok, hogy ez a dal az idei Grammy díjkiosztón a Song of the Year kategóriában indult, és ezt se tudtam. Ejj. De legalább nem fogható rá, hogy csak nekem tetszik. 

Másik: a múltkori posztomban lévő dal (amelyik Christina Aguileráról szólt) nyert is most Grammy-t legjobb pop duó kategóriában.

És nem írhatom meg senkinek, mert ******** ügyvédi titok, úgyhogy inkább hallgassunk zenét. Ez pl. a klippel ezerszer jobb, mint önmagában. Fíling. Rongyossá hallgatom/nézem most. Ugye milyen jó kis zenét dobtak össze a fiúk?

Tegnap láttam az Erkelben. Mindig is tetszett, de azóta nem tudom kiverni a fejemből (a fülemből) Calaf áriáját. Bekúszott a bőröm alá.

Hallgassátok Ti is.

Azt akartam írni, hogy ez a dal naponta legalább hússzor megy a rádióban, és miután december 20. óta folyamatosan úton vagyunk, és rádiót hallgatunk az autóban, elegem van belőle (ez így is van). 

Azt is akartam írni, hogy emiatt elkezdtem a szövegére figyelni, és Adam Levine olyanokat énekel benne, hogy ma éjjel levadászlak, jólmegeszlek, és még farkas módjára vonyít is hozzá. Adam Levine, akinek a hangja olyan, mint amikor a ványadt kandúr farkára lépnek (még mindig így gondolom, olyan a hangja igen). 

És arról akartam írni hogy: gyerekek, ilyen hanggal egy pasinak azt sem hiszem el, hogy le tudja tekerni a befőttesüveg tetejét. És hogy ezt a túlzott férfiasságot meg tesztoszteron túltengést ne erőltessük. Koloratúrszopránnal ne.

De aztán megnéztem a zenéhez a videoklippet, mert ugye mindent dokumentálni kell, és az a helyzet, hogy a videónak egész más a koncepciója. Nem csak annyi, hogy én olyan férfias vagyok, hogy szétszedlek. Így már értem. Így már nincs baj a koloratúrszopránnal sem. Nem favágó énekel, hanem egy éjjeli féreg.

A számtól ettől még továbbra is falra mászom.

Minden karácsonykor eszembe jut, és meghallgatom százszor. Annyira király.

Gyerekeknek szerintem ne mutogassa senki, véletlenül se.

Tegnap találtam véletlenül egy számot Spotify-on. Meghallgattam vagy ötször. Annyira rendben van mindene, a hangulata, a szövege, az ének, a dallam, minden. Nagyon tetszik. Azt hittem, ez valami új, de nem, már több, mint egy éves. 

Aztán megnéztem a klippet, az nem annyira tetszik, két dolog miatt. Az egyik dolog, hogy a szöveg annyira egyszerű és emiatt több rétű, annyi mindent bele lehet gondolni, hogy a klipben az irányított tematika kicsit lapossá teszi. A másik dolog pedig Christina Aguilera és a manírossága, amitől a falra mászom. Meg is lepődtem, hogy ilyen kellemesen, egyszerűen is tud énekelni, de aztán megjelenik a videóban, és tekereg, és teátrálisan a fejét fogja, és agyonüti az egésznek azt a tiszta szomorúságát, amit én kiérzek. Ehhez a dalhoz oda kellett volna kuporodni a zongora mellé tépett otthoni pulcsiban, smink nélkül, és úgy tolni. Nem csak az ő hibája persze, hogy nem találta el a hangulatot.

A továbbiakban pedig Christina Aguileráról fogok írni. Akit én nagyon szeretnék szeretni, de mindig van benne valami, amitől nem megy.

Az egy dolog, hogy a zene jó.

Kicsit későn, de Mikulás napján sok szeretettel küldöm magunknak.

Na akkor próbálkozzunk egy kis zenével.