Úgy kezdődött, hogy hozzámentem egy olyan pasihoz, aki rajong a fegyverekért, haditechnikáért, tankokért és hasonló dolgokért. Szóval átlagos férfi.

Így aztán nászajándékként kerestem olyan helyet, ahol kiélheti ezt a mániáját.

Kik ezek az emberek? Miért költöztek ebbe a házba? Miért érdekes ez az egész? És főleg: mikor lesz már vége?

Na várjatok, elmagyarázom, hogyan gondolom.

Önmagában erre a filmre a trailer, vagy Tom Hiddleston esztétikusan rejtegetett pucérsága () nem vett volna rá. Érintőlegesen valahol beleolvastam viszont, hogy miről szól, és az érdekelt. Idealizált, felhőkarolcóba zárt világ a felső tízezernek, míg kint valami poszt-apokalipszis történik? Nekem való. S mivel az én képzeletem szerintem jobb, mint ahogy ezt a kicsi TH minden színészi eszközét bedobva elő tudja adni (aggodalommal, talán párásodó szemmel mered a semmibe, rosszat sejt, és néha sóhajt, tudom, hogy már előttetek van a jelenet), úgy döntöttem, elolvasom a könyvet. Inkább, mint hogy ezt a valószínűleg 2,5 csillagos, B kategóriás, művészkedésbe hajló filmet végignézzem (ilyennek képzelem).

Hogy el is spoilerezzem rögtön az elején, megmondom, mi a jó a High-rise című könyvben: az ötlet, és hogy nagyon rövid. A tovább után – ahogy szoktam – lelövök néhány poént. Ha valaki egyébként kíváncsi lenne akár a könyvre, akár a filmre, és a kettő között hezitál, látatlanul mondom, hogy inkább a filmet nézze meg.

Alapvetően nem kedvelem a képregényeket. S úgy általában az ebből készült adaptációkat sem. S jön a dramaturgiai fordulat, hogy de… Ok, nem szaladok így előre az időben, vázolom a körítést.

Megnéztük ezt a filmet. Annyi minden jutott eszembe róla, hogy csodálom, ha össze tudom foglalni.

Beleégett a retinámba, ahogy szőkekékszem áll a vízesés közepén és feltépi az ingét a pucér mellkasa fölött, miközben üdvözülten kornyikál.

Minden karácsonykor eszembe jut, és meghallgatom százszor. Annyira király.

Gyerekeknek szerintem ne mutogassa senki, véletlenül se.

Tegnap találtam véletlenül egy számot Spotify-on. Meghallgattam vagy ötször. Annyira rendben van mindene, a hangulata, a szövege, az ének, a dallam, minden. Nagyon tetszik. Azt hittem, ez valami új, de nem, már több, mint egy éves. 

Aztán megnéztem a klippet, az nem annyira tetszik, két dolog miatt. Az egyik dolog, hogy a szöveg annyira egyszerű és emiatt több rétű, annyi mindent bele lehet gondolni, hogy a klipben az irányított tematika kicsit lapossá teszi. A másik dolog pedig Christina Aguilera és a manírossága, amitől a falra mászom. Meg is lepődtem, hogy ilyen kellemesen, egyszerűen is tud énekelni, de aztán megjelenik a videóban, és tekereg, és teátrálisan a fejét fogja, és agyonüti az egésznek azt a tiszta szomorúságát, amit én kiérzek. Ehhez a dalhoz oda kellett volna kuporodni a zongora mellé tépett otthoni pulcsiban, smink nélkül, és úgy tolni. Nem csak az ő hibája persze, hogy nem találta el a hangulatot.

A továbbiakban pedig Christina Aguileráról fogok írni. Akit én nagyon szeretnék szeretni, de mindig van benne valami, amitől nem megy.