Alapvetően nem kedvelem a képregényeket. S úgy általában az ebből készült adaptációkat sem. S jön a dramaturgiai fordulat, hogy de… Ok, nem szaladok így előre az időben, vázolom a körítést.

Mond még rajtam kívül valakinek valamit Falco neve? A tragikusan fiatalon elhunyt osztrák énekesé? És a leghíresebb száma, a Rock Me Amadeus? Ami 1985-ben átütő siker volt? Amelynek alapötlete Wolfgang Amadeus Mozart zenéjéhez való visszanyúlás volt, és amelyet az Oscar-díjas Amadeus film tett világhírűvé?

Az első olyan német nyelvű dal volt, amelynek sikerült felkerülnie az amerikai slágerlisták első helyére.

A cím lehet, hogy egy kicsit félreérthető, nem kívánom se a könyvet se a filmet elemezni, mert nem értek hozzá. Viszont úgy érzem a jelenség mellett szó nélkül nem mehetünk el. Legalábbis én nem tudok. Hozzáteszem nem vagyok párkapcsolati szakértő. Annyi szakértelmemem van csupán, amennyi bármelyik 40 éves nőnek lehet.

Kicsit mókás, hogy én írok erről, de ez nem csak Szirmai előtti tisztelgés, hanem az inspirátor előtti is.

Vannak témák, amik ha megjelennek egy filmben, akkor már látja maga előtt az ember az Oscar-jelölést. A tovább után felírtam a tipikus témákat. Mindig van persze, amelyik kilóg a sorból, idén ott volt a Sráckor, amiben az ordinary volt a különleges. Asszem ide tartozik a Napos Oldal is. De arról nem beszélünk, mert belém áll tőle az ideg.

Sajnálom, hogy fel kell ezt most hozzam, Benedek, a szívem megszakad, de vegyük például az Imitation Game-et, ami tipikusan Oscarra készült. Szépek voltak benne a színek és a felvételek, minden színész jó iparosmunkával megcsinálta, amit meg kellett, és még csak azt sem tudom mondani, hogy rossz volt, mert nem volt rossz. De semmi különös nem volt. Híg volt és bátortalan, semmibe nem mertek különösebben belemenni, elkerülték a háború borzalmait bemutató jeleneteket, a homoszexualitásról beszéltek kicsit többet, de számomra még az is súlytalan volt. A kód feltörésének jelentősége, akárhogy magyarázták, nem jött át. 

Vagy nézzünk egy még jobb példát, a 12 év rabszolgaságot. Még szerencse, hogy megittam egy kávét mozi előtt, mert így nem aludtam el rajta, hanem rezegtem, hogy "halaggyunk már tovább". De az a 12 év elég lassan és unalmasan telt el. Ugyanúgy nem jött át a dráma, mint a TIG-nél: ostorral verték őket, folyt a kegyetlenkedés és a vér, de nem tudtam komolyan venni. Fassy, az elképesztően elvetemült és legdurvább evör rabszolgatartó egy impotens, részeges papucs volt, akit a saját rabszolgája kergetett a disznóólban, és a felesége egy pillantással úgy oltott le, hogy napokig szedegedte össze magát. Láttam az élet keservességét és igazságtalanságát, de nem tudtam átérezni. Miközben ott volt előző évben a Django, ami bevallottan túltolt karikatúra volt, mégis ezerszer jobban működött, és jobban eljutott az üzenete. Hasonlítsuk már össze a két gonosz rabszolgatartót. Ki mire jutott?

Ilyen nekem a Király Beszéde is. Nem volt rossz. Tudom, Guy is van benne. De mégis, de mégis... Úgy óvatoskodnak ezekben a kemény témákkal, nem értem, miért nem mennek nekik jobban. Benjamin Button és a Slumdog Millionaire... most látom, hogy a 81. díjátadó csupa ilyen filmekben tobzódott. Brokeback Mountain, Babel (bocs Brad, ez itt a második filmed, de ez van), Spielberg minden filmje az utóbbi időben, Finding Neverland (na, az de uncsi volt), Lincoln, ezer évig tartana felsorolás, beleértve a csodálatos Szerelmes Shakespeare-t, ami nem tartozik egyetlen tipikus kategóriába sem, aztán mégse jó.

Nem a témától lesz jó egy film. Egy nehéz téma kiválasztása egyáltalán nem garantálja, hogy azt jól megcsinálják. Sőt, a legtöbb esetben pont az viszi el az egészet, hogy eleve Oscar-esélyesnek csinálják, ezért aztán nincs benne semmi vagányság, semmi eredetiség. Nem is attól lesz jó film, hogy aztán azt terjesztjük a sajtótájékoztatón, hogy akiről szólt, az milyen csodálatos ember volt. Nekem attól lesz jó, ha - klasszikust idézve - benne van a WOW faktor. Az idei Oscarosok közül nekem ilyen kettőben volt: a The Grand Budapest Hotelben, és a Birdmanben. 

Még jó, hogy nem én díjazok, full alteros nyertesek lennének minden évben.

Ja hogy idén nem is jelölték? Na és? Akkor hozzanak létre egy új kategóriát. Az ”akiknek nem adtunk idáig, pedig már rég kellett volna” címűt (segítek: következőnek Guy kapja).

Tegnap este (magyar idő szerint ma hajnalban), kiosztották az Oscar szobrocskákat. Íme a nyertesek listája.

Nem rakok ki képet.

Nem osztok sajnát Oscar díjat. Nem is tehetném, hiszen a jelölteket nagyrészt nem láttam. Tudjátok miért nem? Semmi kedvem nincs a legtöbbhöz, nem izgatják a fantáziámat semmilyen szinten. Igen, ez egyébként egyéni szoc problem. Vagy talán mégsem egyéni. Feldobom a magaslabdát, aztán üssétek.

Öt Oscarra jelölt filmet néztem meg (TIG, Sráckor, Birdman, The Grand Budapest Hotel, Whiplash). Az American Sniperről minden, általam hitelesnek tekintett forrásból azt hallottam, hogy uncsi, nem jó, sőt Tumblr-en egyesek fel is háborodtak az üzenete miatt. A The Theory Of Everythinget Sixx kolléga lehúzta (ugyanő Benedeket a TIG-ért felemelte), egyelőre nem tudtam rávenni magam, hogy megnézzem, ahogyan a Selmára sem (erre látom a legkevesebb esélyt, hogy megnézzem, evör). 

A "Költői Kérdések Órája" következik. Tekintsetek el az idei évtől, mindezt most általánosságban zúdítom.

Miért éppen ezek a filmek? Nem arról kellene szólnia az Oscarnak, hogy az adott évben azokat a filmeket díjazzuk, amik összességében a legnagyobb filmélményt nyújtják a közönségnek? Miért van ilyen szoros összefüggés a legjobb film és a legjobb szereplők között? Az akadémia egy évben összesen húsz filmet néz meg? Miért kezdenek el ennek megfelelően uncsi, bátortalan filmeket készíteni hatalmas és fontosnak érzett témákról, direkt az Oscarra (12 év rabszolgaság???)? Miért kínoznak ezekkel minket?

Nem tudom, ismeritek-e a szemcukorka (polgári nevén eyecandy) jelenségét. Én úgy kb. 2 éve boltottam bele, miközben a Sorozatjunkie oldalát böngészgettem.

Itt a remek alkalom, hogy sok, idáig bennetek felötlött kérdésre választ kapjatok, mint például: 

Mi a nyavalya az az eyecandy?

Mi a veszedelem az a sorozatjunkie és a JAws?

Tulajdnoképp mi a francról is írok én, és miért?

Lássuk hát:

Amerikai mesterlövész

Forró, édes, savanykás, mákos, vaníliás dombocska.

Főtt és sült keveréke, hiszen forró gőz járja át a lefedett fazékban, melytől a kelt tészta megkel, megpuhul, de az edény aljához érve kicsit meg is sül.

Lehet édesen és sósan is készíteni, töltetlenül és töltve is.

Ritka reakcióval álltam fel a vászon elől. A „nem tudom eldönteni, hogy akkor most tetszik vagy sem” kettősségével. 

Sokaktól hallottam, hogy ez a film nem szól semmiről. Semmiről, csak az életről. De nekem az élet nem semmi, nekem az élet minden.

És nem írhatom meg senkinek, mert ******** ügyvédi titok, úgyhogy inkább hallgassunk zenét. Ez pl. a klippel ezerszer jobb, mint önmagában. Fíling. Rongyossá hallgatom/nézem most. Ugye milyen jó kis zenét dobtak össze a fiúk?

Balassi Bálint