Megihlettem magamat. Az Asa Butterfieldről szóló posztom további gondolkodásra ösztönzött. Pontosabban A csíkos pizsamás fiú, ami szerintem egy félresikerült holokausztos film.
Leltározzunk: májusban jön a Mad Max, nyáron a gyilkosságos London Road, ősszel pedig a Legend, ahol Hardy egy gengszter ikerpárt alakít. Most épp a Revenantot (vadász, medve, bosszú) forgatja Leoval és Innarituval, de rebesgetnek egy Elton John életrajzi filmet is, aminek ő lesz a főszereplője.
De a szezonnyitó, ami az apropót szolgáltatja: a 44. gyermek.
Zenében szerintem finnyás vagyok. Általánosságban azt mondanám, hogy a popzenét szeretem, azt, ami fülbemászó és dallamos, viszont a rádiók kínálata 85%-ban nem az én világom. Ha valakinek van egy jó száma, megpróbálom az egész albumot végighallgatni, és általában csalódom. Ha nincs rögtön valami, ami megragad, akkor én ugyan végig nem hallgatom többször az egészet. Csak azt az 1-2 számot, ami jó volt, azokat rogyásig. Amíg nem léteztek az mp3 lejátszók, folyamatosan válogatás CD-ket írogattam magamnak, mert nem volt olyan CD, amit egy szám meghallgatása után ne akartam volna cserélni.
Nade, ugye, mindig vannak kivételek. Nem lövöm le a többi poént, mert úgy érzem, lesz még azokból is szpesöl. Kezdem a cunamit azzal, amit talán legjobban szeretek, és aminek a szeretetét már többekre sikerült átragasztanom. Már most mondom, hogy nem fogok megemlékezni az életrajzáról, sem a Police-os időkről, ez egy szubjektív szpesöl, Sting az én nézőpontomból. Sosem érdekelt, hogy hányszor vált el, hány gyereke van, jár-e a feleségével swinger klubba (valami Borsban vagy Story-ban olvastam), vagy hogy milyen jól néz ki, engem csak a zene érdekel. És az a véleményem, hogy Sting bácsi ezen a téren nagyon ott van, és a koncertjei is profik, úgyhogy elégedett rajongó vagyok.
Na, kezdjük a történetet ott, ahol nálam kezdődött - eltekintve a Message In The Bottle, Roxanne, Fragile, meg az Englishman In New York számoktól, amik már akkor slágerek voltak, mikor kicsi voltam, ezért ezek így zsigerileg belém ivódtak, de nem tudtam, honnan jönnek (ilyen dalok mindenkinek vannak, nem? ha akarod, ha nem, ha szereted, ha nem, a fejedben van).
Szóval a sztori kezdete: Brand New Day.Jó, Grammy díjat is kapott érte, legjobb Pop Vocal Album, meg a Brand New Day című számért Best Male Pop Vocal Performance, nagy dolog.
Kuba történelmét átolvasva próbálok olyan időszakot találni, amikor éppen senki nem háborúzik senkivel, de nehéz. Onnantól kezdve, hogy ez a Diego Velázquez de Cuéllar nevű arc beköltöztette a földijeit (ami egyenlő volt a helyi lakosok szinte teljes megsemmisítésével) 1512-től, folyamatosan a helyi és a nagyhatalmi háborúk középpontjában volt ez a szerencsétlen földdarab. Alapvetően spanyol gyarmat, de folyamatosan francia kalózok fosztogatják (és gyújtogatják), aztán mikor kitör a konfliktus az angolok és spanyolok között a gyarmatokért, jönnek az angolok, és elfoglalják Havannát. A háborút követő béketárgyalásokkal aztán az a megállapodás születik, hogy a spanyoloké marad Havanna, de az angolok megkapják Floridát. Mikor kicsit pihenhetnének, az amerikai függetlenségi háború híre elterjed a vidéken, és a rabszolgák (nem mondtam, hogy vannak? bezony, hiszen a szegény bennszülöttek belepusztultak a rájuk kényszerített robotba és az európaiak által behurcolt betegségekbe, így az utánpótlást afrikaiakkal teremtették meg) elkezdenek elégedetlenkedni. Ekkorra már a számuk egyébként a fehér lakosságét majdnem eléri, 1708. óta pedig létezik egy királyi rendelet is, ami alapján pénzért lehet szabadságot venni. Mikor az amerikai hírek hatására elindulnak az újabb egyenlőségi hullámok (korábban már volt több is), a feketék fele (!) már megvásárolta a szabadságát.
A 19. század elejére Európában és a dél-amerikai államokban is nagy a felfordulás (Európában Napóleon miatt keveredik a ki kivel van, Dél-Amerikában meg leginkább szeretnék, ha az összes óvilági hatalom hagyná őket békén szépen), Kuba azonban végig hű marad a spanyolokhoz, akkor is, amikor már Peru, Kolumbia, Haiti mind kivívták függetlenségüket (oka: egyre rosszabb a telepes : rabszolga arány a rabszolgák javára, a kereskedelem erősen függ az anyaállamtól, a fekvés miatt folyamatosak a kalóztámadások, amitől a spanyol katonák védik a szigetet). A spanyol hűség azonban egyre terhesebb, a rabszolgaság marad, növekednek az adók. 1868-ra Puerto Rico is kivívja a függetlenségét, amivel Kuba marad az utolsó spanyol gyarmat az Újvilágban. Ez annyira ciki, hogy alig két hónapon belül megindulnak a spanyolok elleni, tíz évig (!) tartó függetlenedési harcok (leverik). 1886-ban eltörlik a rabszolgaságot, amibe a kubai gazdaság belerokkan. 1895-ben kirobban a második függetlenségi háború, amely közben egy kis baleset miatt (Maine csatahajó felrobbanása tisztázatlan körülmények között) háború tör ki az USA és a spanyolok között is. 1902-ben így elérkezik Kubába az amerikai-fajta függetlenség: Kuba független lesz a spanyoloktól, de az USA bármikor beavatkozhat a politikába, ha neki úgy tetszik.
A XX. század eleje a gazdaság rendbeszedésével, és a gyümölcsöző amerikai kapcsolatokkal, a turizmus felfuttatásával telt. A nyugati demokrácia-szerűség alakulóban, de ügyetlen, túl nagy a korrupció, a nép folyamatosan elégedetlen. Kuba jelenkori történetében bizonnyal az antihős szerepét betöltő Fulgencio Batista y Zaldívar elnököt a '40-es években még nagyjából demokratikus választásokon választották (jó ennek is van azért háttértörténete), és adott is a népnek egy korszerű alkotmányt, amit aztán az 1952-es "újraválasztásakor" (amit másként katonai puccsnak hívnak) felfüggesztett, és jött a diktatúra, a gengszterek, a drogok, és és és --> FIDEL. EL CHE. CAMILLO. És a történelem azon része, amit minden, de minden kubai kívülről ismer, ami meghatározza a jelenjüket attól függetlenül, hogy már 60 éve történt, és amit tapasztalhattunk a kubai út minden másodpercében.
minden idők legdrágább húsvéti tojása, azaz Fabergé szpesöl
A világ legdrágább műkincsei közé tartoznak a Fabergé tojások. Fabergé, a cárok kedvenc ékszerésze újító és kreatív zseni volt. Az orosz nemességnek dolgozóFabergé műhely forradalmasította az ékszerekről és dísztárgyakról uralkodó nézeteket, és önálló művészetté emelte az ékszerkészítést. A Fabergé tojások kézzel készültek a legnemesebb anyagokból, úttörő zománcozási technikák használatával. Fabergé mestere volt az aranyművességnek, és kizárólag a legképzettebb mestereket és művészeket alkalmazta, velük készíttette el azokat a feltűnő szépségű remekműveket, amelyekkel elkápráztatta korának gazdag és híres embereit.
Őszintén szólva nem tudom, hogy miért Marc Anthony-t raknak be Kubában minden bárban, és minden étteremben, és minden hajón. Valószínűleg ő a legnagyobb, celeb kategóriájú salsa maister, és feltételezik, hogy még a hülye túrista is felismeri a hangját. Megmondom őszintén, én nem bántam. Marc Anthony nem egy szívtipró alkat, és magánéletileg problémás is, de jó hangja van, és ezeket a lötyögős, dallamos salsákat jól nyomja. Miután az első, kizárólag spanyol nyelvű salsa albumát meghallgattam, hajlandó voltam megbocsátani neki, hogy annak idején Ricky Martin vagy Sting elől elnyerte a Grammy díjat ezzel az izével. Ami nem rossz, csak nem érdemel Grammy-t. Szerintem.
Na de, vissza MA-ra, és az anyanyelvére, és a salsára. Nagyon profi a csávó, amikor ezen a terepen kell mozogni, és nem az amerikaiak számára fogyasztható dalokat előadni. Itt van például ez a romantikus salsa, ami teljesen jó, de csukjátok be a szemeteket nagyon erősen, miután elindítottátok a videót. Szóltam. Jól csinálják élőben, nem?
Amúgy most ez a legnagyobb sláger, amit folyton adtak, de nem ez a legjobb, a kedvenceimet a tovább mögé raktam:
Balatoni nyaralóban, 16 évesen, osztálytársakkal, chipssel és sok piával körülvéve, a helyi videotékából (!!!) kivéve akadtunk rá arra a filmre, ami számomra az a kategória lett, amit bármikor szívesen megnézek. Legutóbb a kubai út előtti este, vasalás közben néztem, és ugyanolyan jó volt, mint először, meg másodszor, meg harmadszor...
A Pitch Black - 22 évente sötétség akkoriban (2000) valószínűleg 18+ hentelős horror volt, most már a cukin gagyi grafika miatt lehet, hogy egy sima 16-os karikás sci-fi. Szerintem B kategória, de lehet, hogy abban az évben még A-nak számított. O tempora...
Tudjátok, hogy a horrort szeretem. És tudjátok, hogy ehhez képest a horrorfilmek (és könyvek) 90-95%-a még szerintem is vállalhatatlan vacak. Ebben a filmben basszus minden klisé megvan, ami a vacak, gyilkolászós horrorfilmekben. Hogy, hogy nem, mégis működik.
A Pitch Black a jövőben, és a világűrben játszódik, és úgy belekezdünk in medias res a sztoriba, mintha feltételeznék rólunk a készítők, hogy tudjuk, miről van szó, mert láttuk az előző részt, vagy olvastuk a képregényt, vagy mittudomén. Űrhajón vagyunk, mindenki az Alienből (vagy tetszőleges másik sci-fi sztoriból) egyébként ismerős űrhajósok álmát alussza, kivéve aki narrál, és elkezdi magyarázni: ebben az álomban csak a legősibb, állati ösztönök működnek. Nem csoda, mondja, hogy én teljesen ébren vagyok. Béna, nem béna, engem ezzel a sorral megvettek. Mert a narrátor, az ugye a főszereplő, gondolhatja az egyszeri néző, és a főszereplő most nem cuki, nem jó fej, hanem vészjósló. Elsorolja, kik vannak még az űrhajón, mert hallotta és érezte őket, és bemutatja a kékszemű ördögöt, mert ugye mindenki tudja, ki az (fingunk sincs, de ezzel is bevon a történetbe). A narrátornak és a kékszemű ördögnek közös múltja van, előtörténet, amiről tudnunk kellene. És ha a narrátor az antihős, akkor a kékszemű ördög kellene, hogy a hős legyen, nem? Mérnem ő narrál? Izgiiiiiiii.
Innentől spoilerezni fogok, a slusszpoénok kihagyásával, másra koncentrálva.
A halál a közös úticél, amiben mindannyian osztozunk, és ami elől nincs menekvés. De ez nem baj, mert a halál valószínűleg az élet legjobb találmánya, a változás mozgatórugója: eltünteti a régit, hogy helyet adjon az újnak. – Steve Jobs
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
