Ezt az írást olyan látnivalóknak szentelem szubjektíve, amiknek zömét nem fogjuk látni ottlétünkkor, de elég szenzációsnak tartom őket ahhoz, hogy említést tegyek róluk. Nem taglalok viszont olyanokat - ha mégoly nagyszerűek is -, amelyek ugyan jelentősek, de úgyis szerepelni fognak az útibeszámolómban.

Norvégia, az egykor szegény tőkehal- és heringhalászok országa, a hetvenes évek elején kezdett elindulni az olaj- és gáznagyhatalommá válás útján, amikor kutatói bámulatos mennyiségű szénhidrogénre bukkantak az Északi-tenger alatt. Az ebből termelt bevételnek köszönhetően az ország azóta Európa egyik sereghajtójából éllovassá vált, ráadásul a világpolitikában is méretét meghazudtoló súllyal képviselteti érdekeit.

Lehet közömbösnek maradni egy nép történelme iránt, ahol olyan neveket adtak uralkodóiknak, mint Széphajú Harald, Véreskardú Erik, Szürkeköpenyes Harald, Csupaszlábú Magnus, Nagyszájú Sigurd, Szélesvállú Haakon, Papgyűlölő Erik? Nekem nem sikerült.

Nem szeretem a pillecukrot. De ettől még tudom értékelni a minőségét. Ezért is kaptam fel a fejem, amikor kedvenc kolléganőm mintát hozott házi készítményéből.

A legtöbb ember élte nem kerül be a történelem könyvekbe és nem születik róluk irodalmi alkotás, mégis nyomot hagynak az életünkön.

Az én nagyapám élete is ilyen volt.

Az élete annak ellenére kalandosra sikerült, hogy egy kis faluban szültetett és itt is élte le az életét, mert a fiatalsága a II. világháborúra esett.

Kevés olyan drámaírót tudok mondani - a kortársak közül meg aztán különösen -, akinek egyszerre öt darabja lenne műsoron a főváros különböző színházaiban, vagy akinek a nevére azonnal, gondolkodás nélkül mennék, ha bemutatnak tőle bármit. De Martin McDonagh ilyen.