Na várjatok, elmagyarázom, hogyan gondolom.

Önmagában erre a filmre a trailer, vagy Tom Hiddleston esztétikusan rejtegetett pucérsága () nem vett volna rá. Érintőlegesen valahol beleolvastam viszont, hogy miről szól, és az érdekelt. Idealizált, felhőkarolcóba zárt világ a felső tízezernek, míg kint valami poszt-apokalipszis történik? Nekem való. S mivel az én képzeletem szerintem jobb, mint ahogy ezt a kicsi TH minden színészi eszközét bedobva elő tudja adni (aggodalommal, talán párásodó szemmel mered a semmibe, rosszat sejt, és néha sóhajt, tudom, hogy már előttetek van a jelenet), úgy döntöttem, elolvasom a könyvet. Inkább, mint hogy ezt a valószínűleg 2,5 csillagos, B kategóriás, művészkedésbe hajló filmet végignézzem (ilyennek képzelem).

Hogy el is spoilerezzem rögtön az elején, megmondom, mi a jó a High-rise című könyvben: az ötlet, és hogy nagyon rövid. A tovább után – ahogy szoktam – lelövök néhány poént. Ha valaki egyébként kíváncsi lenne akár a könyvre, akár a filmre, és a kettő között hezitál, látatlanul mondom, hogy inkább a filmet nézze meg.

King először akkor került a kezembe, mikor költöztünk. Húsz éve (basszus… húsz éve, nekem már vannak ilyen időszakok az életemben, ami előtt már volt tizenkét év, döbbenet). Nyár volt és szanaszéjjel hevertek a dobozok és a könyvek, bútor még sehol, úgyhogy kutakodtam, és észrevettem, hogy Stephen Kingtől van egy pár könyvünk. Hogy hallottam-e már róla korábban, nem emlékszem. De anyuék nem látták a nagy házban, mit csinálok, úgyhogy akár olvashattam horrort is, ha arra támadt kedvem. Úgyhogy elkezdtem. Először a Cujo-t. Nem volt jó, de el kellett kezdeni valahol.

Szigorúan szubjektív, remélhetőleg kedvcsináló értekezés következik.

A teljes lista itt.

Ha már ennyi pénzt (örökre leragadtam a kedvezményes 890-es jegynél, pedig már nem kerül semmi ennyibe szerintem 5 éve legalább, ha nem 10) kiadtam egy filmért, csak megörökítem róla a benyomásaimat, legalább. Legyen az bármilyen. Mert ez aztán bármilyen volt a javából.

Kép innen.

Megszokhattuk már, hogy időről-időre górcső alá veszem egy-egy művész munkásságát. Ez történt Spader esetében is, de rükvercben, hátulról visszafelé. Így megtörtént a csoda: James Spader újra az a jóképű, újhullámos, Duran Duran frizurás, huncutul pimasz srác lett, amilyennek anno megismertem. 

Megint ismétli az HBO a sorozatot és elkaptam az első évad utolsó néhány részét. Azóta nem tudom kiverni a fejemből ezt a számot. 

Már majdnem elérik, hogy mi is vágyjunk rá. Itt is mindent legyőz a szerelem, csak nem fáj annyira.